15.FEJEZET

"You're mine"

- Én is szeretlek téged, Bogyó - suttogja a fülembe. - El sem tudod képzelni, hogy mióta várom, hogy ezt mond nekem, ebben a hangsúlyba - fonódnak karjai még szorosabban körém. - Évek óta - dörmögi. 

Boldogsággal tölt el, hogy érzem nem csak én vagyok boldog azért, mert végre kimondtam, amit már rég ki akartam, hanem ő is. Azt hiszem most egy olyan pillanattal ajándékoztam meg őt, amit soha nem fog elfelejteni. De ezzel nincs egyedül, mert az én szívembe is beégette magát ez a pillanat. Ez az egész nap, amikor végre kimutathattam, hogy ő az enyém és én pedig az övé vagyok. Már nem csak mások szemében vagyunk együtt és viselkedünk úgy, mint egy pár, hanem így is van, igazából is. Annyira jó érzés erre gondolni. Tartozni valahová, ahová azt hittem nem fogok újból, de most már tudom, hogy mindez csak azért volt, mert nem ők voltak az igaziak. Nem rájuk volt szükségem, hanem egy olyan személyre, aki végig itt volt mellettem, csak én sosem gondoltam rá úgy, vagy ha mégis megtette volna a szívem, az agyam azonnal cselekedett és elnyomta az érzést. 

A hajával játszok, miközben ő még mindig szorosan tart. Nem tudom elképzelni mióta vagyunk így, de nem is érdekel, akár napokat is kibírnék, mert biztonságban érzem magam. Nyugodt vagyok és szerelmes. Egy lágy puszit nyom a nyakamra, majd hátrébb húzódik, hogy a szemembe tudjon nézni. Kék iriszei csillognak, örömöt sugároznak. Csak rá kellene nézni, hogy megmondjuk éppen mi játszódik le benne. Titkolni se tudná, hogy boldog, pedig eddig mindig sikerült neki. Mindig elrejtette az érzéseit, ha kellett, de most nem tudja, mert olyan erősek, hogy átvették fölötte az uralmat, én pedig boldogabb nem is lehetnék, hogy mindez miattam történt meg.

- Mondd ki még egyszer - kérlel a szemeimbe nézve. - Hallani akarom, hogy újra és újra kimondod - suttogja. - És elvárom, hogy ez sokszor történjen meg, míg én magam el nem hiszem, hogy ez most tényleg a valóság és nem csak az egyik álmom.

- Szoktál erről álmodni? - vonom fel kíváncsian a szemöldököm. - Hányszor álmodtál már arról, hogy szerelmet vallok neked?

- Túl sokszor - sóhajt fel, miközben mosoly kúszik az arcára. - De most hallani akarom, hogy te is szeretsz engem, nem csak én téged.

- Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemled - játszadozom vele, hiszen tudom, hogy mennyire utálja, ha valaki nem azt teszi, amit kérnek tőle. Derekamon lévő ujjai a bőrömbe marnak, hiszen tisztában van vele, hogy én nagyon jól szórakozom, míg ő kevésbé. - Szeretnéd, hogy kimondjam azt a bizonyos szót? - hajolok hozzá közé, míg már alig lesz pár centi közöttünk. Szemei csillognak, lassan már nem is kéken, hanem inkább feketén.

- Pontosan tudod, hogy mit szeretnék - tűri fel a pólóm, és érinti meg a bőröm. Bizsergés fut át az egész testemen, pedig igazából még hozzám sem ért rendesen. - Ha szeretnéd, hogy folytassam - körös az ujjaival a csípőmön, ami belőlem nyöszörgést vált ki - akkor ki fogod mondani, életem - vigyorog rám.

- Gonosz vagy - jelentem ki szaggatottan. - És ez zsarolás - teszem hozzá, próbálva kordában tartani a lélegzésem. - Mi van, ha nem is gondoltam komolyan és most újra kikényszeríted belőlem, mert azt hitted igazat mondok? 

- Ismerlek Steph, ezt elfelejtetted - suttogja. - Tudom mikor mondasz igazat és azt várom, hogy újra kimond az igazságot, míg még türelmes vagyok - húz magához közelebb, minek következtében hozzám dörgöli dudorodó nadrágját.

Kezdem elveszíteni az uralmam a testem fölött, pontosan tudja mit kell tennie, hogy elérje a célját, hiszen ismeri az összes gyengém. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezt az estét nem alvással fogjuk tölteni. Még a gondolattól is kiráz a hideg. Belegondolni is, hogy lefeküdjek vele... persze mindennél jobban szeretném, csak valahogy beugrik az a kép a fejembe, amikor még csak barátok voltunk vagy micsodák és onnan ide jutottunk. Oda, hogy akarjuk a másikat, bármit megtennénk érte és egyáltalán nem furcsa ez a helyzet, pedig kicsit talán annak kellene lennie. Hogy zavarna-e a szüleim és az öcsém jelenléte? Kellene, de nem igazán tudok velük foglalkozni ebben a pillanatban, csak azt látom, hogy itt áll előttem az a srác, aki fontos számomra, akinek bármit odaadnék, amit csak kér tőlem. Igaz nem mindenben lehet az első, de azt biztosíthatom, hogy utolsó igen.

- Min gondolkozol? - dönti homlokát az enyémnek, miközben még mindig kínoz. - Egyre jobban vörösödsz, talán nem elképzeltél valamit? Szeretnéd, hogy valóra váltsam a képzeleted? - vigyorodik el.

- Ömm... - húzom meg az egyik tincsét. - Jól van - eresztem ki az eddig bent tartott levegőm. - Szeretlek - suttogom az ajkára. - Mindennél jobban - karolom át a nyakát. - És igen, szeretném... - hajlok a füléhez.

Mielőtt még befejezhetném a mondatom, Andy durván az ajkam után kap. Pillanatokon belül a karjaiba vagyok, lábaimmal szorosan ölelem át a derekát, miközben érzem, hogy lassan lépked valamerre, míg kezei fel le járnak a gerincemen. Csókja vad, és akaratos. Én pedig mindennél jobban élvezem. Vággyal tölt el, hogy nem gyengéd velem, hogy nem próbálja visszafogni magát, mert én sem teszem az. Egyáltalán nem érdekel, hogy olyan erővel markolom a haját, hogy bármelyik pillanatban a kezemben maradhat pár száll. Nem érdekel semmi sem, csak a tény, hogy itt van velem és most már teljesen az övé lehetek. 

- Halknak kell lenned - suttogja a nyakamra, amint ajkaink elválnak. Hangosan zihálok, miközben lassan az ágyra helyez és fölém mászik. - Nem így terveztem ezt az egészet, de már nem tudom tovább húzni. Akarlak! - néz a szemembe.

- Akkor csináld - dörmögöm. Ujjaimmal a pólóját keresem, hogy meg tudjam tőle szabadítani, hiszen az előző pillanatokban rólam is lekerült a felsőm, bár még mindig nem tiszta, hogy hogyan, bár ez most nem is fontos. 

Fél kézzel mellettem támaszkodik, miközben a másikkal a hasamon indul lefelé. Libabőrös leszek az érintése mentél, ami mosolygásra készteti. Lassan gombolja ki a nadrágom, majd amint ez megtörtént gondolkozás nélkül dugja a bugyimba ujjait. Nem most érint meg először, számomra mégis olyan, mintha azt tenné. Minden érintése, olyan mintha az első lenne. 

Amint ujjaival dörzsölni kezdi a csiklóm, szemeim lehunyom és átadom magam az érzésnek. Próbálom magam kicsit visszafogni, de képtelen vagyok visszatartani a nyögéseimet. Érzem, ahogy a lehelete csiklandozza az ajkam, tudom, hogy szinte összeér a szánk, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem fog megcsókolni, mert nézni akar. 

- Gyönyörű vagy - suttogja rekedtesen. - És az enyém - teszi hozzá, miközben két ujját felnyomja. 

Semmit sem siet el, pedig a testem sikít a gyorsabb tempóért. Bármit megadnék azért, hogy hagyjuk ezt az egész előjátékot egy másik alkalomra és végre magamban érezhessem, de képtelen vagyok megszólalni. Hiába nyitom ki a szám, csak nyögések törnek fel belőlem. 

- Andy... - nyöszörgöm. Nyakát ölelő karjaimmal közelebb húzom magamhoz, majd az ajkára tapadok, aminek következtébe a csókunkba morog. 

Egy nemtetsző morgással jelzem, amikor kihúzza kezét a nadrágomból, mielőtt még elérhetném a csúcsot. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem is akarta, hogy ez megtörténjen, mert csak fel akart készíteni magára... Tenyerével lassan simít végig a testemen, majd állapodik meg a mellemnél, amivel játszadozni kezd. Csípőm kicsit megemelve dörzsölöm az övéhez, a tudtára adva, hogy többre vágyok. 

- Mit szeretnél? - kérdi ziháltan, pár másodperccel a csókunk megszakítása után. - Mondd el nekem - néz a szemeimbe, bár én alig vagyok képes nyitva tartani őket. - Mondd el nekem, hogy mit szeretnél, hogy tegyek veled, mondd ki és én teljesítem.

- Azt... azt akarom, hogy bennem légy - nyögöm ki nagy nehezen. - És hagyd ezt az egész előjátékot.

Meg sem ismerem a saját hangom. Olyan mély és rekedt, ami általában akkor szokott lenni, amikor beteg vagyok és éppen a hangszálaimat kínzom, nem pedig szex közben, de ő és az érintése ezt váltja ki belőlem. 

- Kérésed számomra parancs - nyom egy apró csókot a számra, majd mászik le rólam, amit én csalódottan veszek tudomásul. 

Gyors mozdulatokkal gombolja ki a nadrágját, majd az alsójával együtt tolja le magáról. Pislogás nélkül követem a mozdulatot, amit ő vigyorogva fogad. Amint ő végez hozzám lép, majd rólam is lerántja az utolsó darabokat. 

- Nem kell gumi - szólalok meg, amikor látom, hogy megáll a mozdulatába.

Már éppen azon voltam, hogy újra megszólalok, amikor végre megmozdult és pillanatokon belül újra fölöttem terem. A fejem mellett támaszkodik meg, majd lassan ereszkedik rám. Érzem, ahogy erekciója a hasamnak csapódik... szemeimmel könyörgök neki, hogy ne húzza tovább az időt, mert már így is sokat vesztettünk, de csak a nyakamhoz hajol és apró csókokat ad az érzékeny bőrre.

Megunva a játszadozást dugom magunk közé a kezem, majd fogom meg és nézek a szemeibe. Felmordul, majd kezemet megfogva húzza el onnan és szorítja mindkettőt a fejem fölé, miközben tekintetével azt parancsolja, hogy tartsam őket ott. Kicsit mocorog fölöttem, majd végre megérzem, amire eddig vártam. Még éppen csak hozzámér vele, de már most kezdem elveszíteni a fejem, már a gondolat is elég, hogy tudom miben lesz részem perceken belül. 

Miután bepozicionálja magát, ismét fölém mászik és az ajkamra tapadva csapódik belém. A csókunkba nyögök, ahogy ő is. Lábaimmal szorosan fogom közre, míg kezeimet nem vagyok képes tovább ott  tartani ahol mondta és a hátára helyezem, aminek köszönhetően érzem, hogy elmosolyodik. Egyre gyorsabb tempóba kezd, ami mindkettőnkből elfojtott nyögéseket vált ki. 

- Nem fogom sokáig bírni...  - adom a tudtára, amikor már képes vagyok levegőt venni. - Ó, istenem... - húzom körmeim végig a hátán, ami morgást vált ki belőle.

- Szeretlek - dörmögi mély hangon.

Számomra ennyi éppen elég volt, hogy teljesen elveszítsem a fejem, amit pillanatokon belül ő is követ. Kimerülten hullik rám, míg arcát a nyakhajlatomba rejti. Mindketten hangosan zihálunk, igaz a súlyával nem igazán könnyíti meg a légzésem, de kicsit sem érdekel. 

- Az enyém vagy - morogja. - Már teljesen az enyém vagy - emelkedik fel lassan rólam, majd néz le rám. - Mondd, hogy az enyém vagy.

- A tied vagyok! - biztosítom róla, egyenesen a szemeibe nézve. - Szeretlek.

***

Reggel ugyanúgy ébredek fel, ahogy az éjszaka elaludtunk. Mindketten meztelenek vagyunk, de nem érzem magam zavarba a közelsége miatt. A tegnapi nap után, hogy is tehetném azt. Mosolyogva gondolok vissza az éjszaka összes pillanatára, amit vele töltöttem. Hosszú időbe telt míg eljutottunk ehhez a részhez is, de megérte. Nem számít mit kellett kibírjunk egymás nélkül, vagy az utóbbi pár napban, megérte, mert most már itt vagyunk egymásnak. Nincsenek titkaink és kételyeink sem. Tudjuk, hogy mindketten őszinték vagyunk a másikkal és szeretjük egymást, és számomra ennyi elég ahhoz, hogy azt mondhassam végre teljes szívemből boldog vagyok, ismét.

- Jó reggel - puszil a nyakamba, aminek következtében felkuncogok. Lassan fordulok meg a karjaiba, majd nézek csillogó szemeibe. - Tudod, ezt meg tudnám szokni - simít végig a fenekemen, én pedig egy ütéssel jutalmazom tettéért. - Hé, nem ütünk - nevet fel.

- Ne légy telhetetlen, Andy - nézek a szemébe. - Különben is, tegnap annyira lefárasztottál, hogy szerintem én a mai napot végigalszom - ásítok egyet.

- De örülsz, hogy lefárasztottalak - jelenik meg perverz vigyor az arcán. - És ki mondta neked, hogy hagyni fogom, hogy visszaaludj? - nevet fel. - Honnan veszed, hogy nincsenek veled mára is terveim?

- Andy, ehhez két ember kell, és amíg a másik teste alvást kíván, addig nincs mit tégy - nézek a szemébe teljes komolysággal.

Tenyere felfedezőútra indul, ami következtébe egy nyögés szalad ki a számon.

- Szerintem a tested az érintésemre reagál és egyáltalán nem fáradt - húzódik hozzám közelebb. - Nem inkább csak te untad meg a tegnapit?

Nagyra nyílt szemekkel nézek rá, mivel nem akarom elhinni, amit mondott. Talán pontosan azért tette, hogy lássa milyen reakciót vált ki belőlem, ugyanis ezzel a mondattal el lehet érni, hogy beadjam a derekam neki és megmutassam, hogy tényleg nem vagyok fáradt. Pillanatokon belül már a csípőjén ülök, amit ő vigyorogva néz. Kezeit a combomra helyezi, majd várja, hogy mi következik. 

- Most mondom el ezt először és utoljára, szóval jól figyelj - hajlok hozzá közelebb, aminek következtébe a mellkasunk majdnem teljesen összeér. - Soha, de soha nem leszek képes téged megunni - nézek a szemeibe. - Ha eddig nem tettem, hidd el nem ezek után fog megtörténni - rázom meg a fejem. - Még sok mindent mutatnod kell nekem... - nyomok egy csókot az ajkára - és remélem sok minden van még a tarsolyodban...

- Szeretnéd tudni, hogy mennyi mindent tartogatok még neked? - húz teljesen magára.

- Szeretnéd, hogy szeressem? - vonom fel a szemöldököm.

- Készülj, mert a mai napot ágyban töltjük és megmutatok neked pár trükköt, amit mástól nem láthattál, mert ezek csak Andys trükkök - gyűr maga alá.

Sziasztok! Tudom, hogy rég volt rész, amiért bocsánatot szeretnék kérni, de az egyetem mellett nem könnyű az írás. Eddig két vizsgán vagyok túl és még karácsony előtt lesz kettő, szóval a következő rész nem tudom mikor érkezik, de a közeljövőben biztosan lesz. Remélem tetszett a rész és várjatok a maradék ötöt. Köszönöm az olvasókat és a bíztatást! Hamarosan újra találkozunk!

14.FEJEZET

Together

Visszagondolva elég sok minden tisztává válik számomra. Akkor is kicsit furcsának tartottam néhány helyzetben a reakcióját, de most már értem, hogy miért tette. Már mindent értek. Csak az nem tiszta számomra, hogy a fenébe nem vettem észre mit érez irántam? Hogy lehettem ilyen vak? Annyi apró jel volt. Szinte mindenki egy párnak látott minket, de amikor felsorolták az indokokat, én csak nevettem rajtuk, hiszen abban bíztam, hogy csak nem látják tisztán a helyzetet, de hatalmasat tévedtem. Ők láttak tisztán, és én voltam a vak. Lehet, hogy Andy sosem mondta ki konkrétan, de észre kellett volna vegyem, hogy mennyire kiakadt, amikor egy fiú miatt sírtam, vagy ha valaki nem úgy bánt velem, ahogy megérdemeltem. Arra is emlékszem, hogy néhány érintésétől kirázott a hideg. Lehetséges, hogy valahol mélyen elrejtve magamban éreztem, hogy valami nincs rendben, de erre nem gondoltam. Mindig szeretett és sosem voltunk barátok ennek köszönhetően, talán ezért éreztem magam néha amikor együtt aludtunk furcsán. Egy ágyban, ölelő karok között. Ki mondhatta volna el, hogy így alszik egy baráttal, aki nem is a pasija? Rajtam kívül azt hiszem nem sokan. 

Aztán ott van az a nap. Az a nap, aminek életem egyik legszebb óráinak kellett volna lennie, de végül maga lett a pokol. Akkor akarta elmondani nekem, hogy mit érez irántam, de velem sorra történtek a katasztrófák. A barátom szakított velem, és nagy nehezen bele kellett törődnöm, hogy igazából sosem szeretett, míg én őt teljes szívemből. Aztán ott volt az egyetem. Nem vettem fel rá, pedig minden arra utalt, hogy bent vagyok, de utolsó pillanatban felhívtak, hogy még sincs így. Apa is elment, pedig vele mindent meg tudtam beszélni. Rá lett volna szükségem azokban a percekben és Andyre, de mindketten elmentek. Néha úgy érzem, hogy apa halálán még mindig nem tettem túl magam, de tudom, hogy most már nem egyedül kell megbirkóznom a dolgokkal, hanem Andyvel és a többiek segítségével. Nem fogok elbújni és magamba roskadni teljesen, mert az nem lenne helyes. De itt nem csak nekem van szükségem segítségre, hanem neki is. Magát okolja valami olyan miatt, aminek egyáltalán nem ő az okozója. Nem tehet róla, hogy ez történt velem azon a napon. Nem azért jött az a sok rossz, mert ő el akart magával vinni és bevallani nekem, hogy mit érez irántam. Egyszerűen csak ilyen kiszámíthatatlan az élet. A rossz dolgok csövestül jönnek és szinte mindig akkor, amikor nem számítasz rájuk. Azt hiszem lassan kezdem megérteni, hogy mit miért tett. Jobban belegondolva lehet én is így cselekedtem volna. Biztosan magamat éreztem volna felelősnek az egészért, hiába sejtettem volna, hogy ez irtó nagy baromság, de ha csak nézzük a dolgokat és nem gondolkodunk, akkor így látszik. 

De a múlttal már nem szabad foglalkozni. Nem számít, hogy mi volt, hiszen már vége van. Már csak az a fontos, ami a jelenben történik. Most itt van velem, és tudom, hogy nem fogom elveszíteni történjen bármi. Megbánta, amit tett... én is megbántam, hogy akkor elment talán, hiszen ha itt maradok, akkor tudtam volna mindenről sokkal hamarabb, mivel keresett. Szeretem őt, ahogy ő is engem. Nem tudom, hogy mi lesz a történetünk vége, de abban biztos vagyok, hogy nem akarok tőle elszakadni. Vele kell lennem, mert szükségem van rá. 

- Igazán ijesztő vagy, ahogy egyik pillanatban mosolyogsz, a másikban pedig pont úgy festesz, mintha elsírnád magad - szólal meg az öcsém, akinek a jelenlétéről eddig nem is tudtam. - Tudod, nagyon örülünk, hogy végre megbeszéltétek a dolgokat és nem kell elviseljem a gyerekes próbálkozásaitokat, hogy a másik agyára menjetek. Anya is örül nektek. 

- Csak boldog vagyok - vonom meg a vállam. - Lehet, hogy ezt nehezedre esik elhinni, mikor éppen könnyek vannak a szemeimben, de így van. Csak visszagondoltam néhány dologra, de most a jelenben élek, és itt igazán boldognak érzem magam. Már elég sok mindent beláttam. Nem kellett volna elmennem, hiszen mindenkinek szüksége volt rám, és hiábavaló volt minden, hiszen semmi sem lett jobb. Itt érzem magam jól, csakis az otthon nyújthat számomra boldogságot.

- Na meg Andy - teszi hozzá nevetve Brandon. - Azt, hogy jól érzed magad, neki köszönhető. Látszik, hogy végre most, hogy átléptétek a határaitokat mindketten boldogok vagytok és nyugodtak. 

- Kislányom - lép be anya a szobába. - Elvigyelek? A városba tartok és ha szeretnéd, akkor szívesen kiteszlek a munkában.

- Köszönöm - állok fel, majd indulok az emelet felé, hogy felkapjam a cuccaim és indulhassunk.

Pár órával később mosolyogva lépek ki az épületből. Bár kicsit félek a mai naptól, viszont egyben örömmel tölt el. Persze tudom, hogy még semmit sem fog történni, hiszen Juliet itt van még, de bízom benne, hogy attól még lehetek kettesben Andyvel. A többiek biztosan észre fogják venni a dolgokat, de azt is sejtem, hogy boldogok lesznek, hiszen valahol magukban ők is azt szerették volna, hogy mi ketten összejöjjünk és ez meg is történt. 

A bárba belépve, egyből megcsap a pia és cigi keveréke. Nem igazán vagyok oda érte, de mit sem foglalkozva vele lépkedek a már lefoglalt asztalunk felé. Mindenki ott van, csak egy személyt nem látok, amit kicsit furcsállok is, de azt hiszem meg tudok a gondolattal békélni, hogy a ma estét kihagyja. 

- Végre megjött az elveszett bárányka is - nevet fel Greg. - Azt hittük eltévedtél, vagy történt veled valami, abba a húsz percbe..

- Igazán vicces vagy - forgatom meg a szemeim. Magamon érzem Andy tekintetét, de próbálok nem feléje fordítani a tekintetem. - Tudod, ezt hívják munkának, amiért pénzt kapsz. Nem mindig lehet eljönni pontosan abban az órában, amikor lejárt a műszakod, mert lehet a másik fél késik vagy még el kell intézned valamit, szóval nem vagyok elveszett bárányka, sosem voltam - nyújtom rá a nyelvem. 

- Én is dolgozok - vonja meg a vállát.

- Igen, és mégis mit? - fordul felé a barátnőm. 

- Veled elég sokszor dolgozunk nem igaz? - vigyorog rá, mire az arca vörössé válik. Az asztalnál mindenki felnevet én meg csak a fejem rázom rajtuk. 

Li veszi észre először, hogy valami nem okos velem, főképpen nem akkor, amikor Andy mellé ülök le. Egy ideig bámul, majd nagyra nyílt szemekkel kiált fel.

- Na végre! - néz minket, mire a többiek furcsán néznek rá. - Ti nem látjátok? - kérdi.

- Ti - mutat ránk Zoe. - Ti, összejöttetek! Igazam van? - vonja fel a szemöldökét vigyorogva. Továbbra sem mondunk semmit, de a hallgatás beleegyezés, szóval leesik nekik a válasz. - Végre! Azt hittem már sosem fogom ezt látni... szóval ezért nincs itt Juliet - gondolkodik el.

- Nem ezért nincs itt - szólal meg Andy. - Igazság szerint jött volna, csak el kell intéznie valamit. 

- Egy pillanat, te most azt akarod mondani nekünk, hogy nem szakítottatok, de összeszűrted a levet Steph-el? - ráncolja a homlokát Zoe.

- Nem egészen így van - sóhajt fel. - Nem értenétek, de tudnotok kell valamit, ami köztünk volt annak vége, nem kell egyikünknek sem szakítania a másikkal, de ezt majd ő elmagyarázza nektek. Nem az én dolgom - jelenti ki, majd felém fordul és közelebb hajol hozzám. - Szerinted mennyire bámulnának meg minket, ha megcsókolnálak? - kérdi csillogó szemekkel.

Meg sem próbálom visszatartani a nevetésem, amin Andy is elmosolyodik. Mindketten tudjuk, hogy úgy bámulnának, mintha még sosem láttak volna csókolózni egy párt, de nem azért mert nem örülnek neki, hanem mert szokatlan lenne a számukra tőlünk. Sosem tettünk ilyet. De most, hogy kimondta nem kell szakítaniuk, mert már úgyis el van rendezve a kapcsolatuk, nem akarom magam visszafogni. Boldog akarok lenni és megcsókolni, amikor csak akarom.

- Annyira imádom, amikor nevetsz - simít végig az arcomon. Magamon érzem az egész társaság tekintetét, még az öcsémét is. Talán mindenki minket néz, de mégsem érzem magam zavarban. Az sem zavarna, ha az egész bár bámulna minket, mert ő is itt van, és az enyém. - Felejtsd el a kérdést, kicsit sem érdekel ha bámulnának - néz a szemembe. - Meg akarom tenni és semmi sem fog visszatartani benne.

Amint kimondja az utolsó szavait, ajkát az enyémre nyomja. Szemeim automatikusan hunyom le, majd húzódom hozzá közelebb. Ajkai lágyan kényeztetik az enyémet, míg kezét a derekamra vezetve von a lehető legközelebb magához. Kezem a tarkójára vezetem, onnan pedig a hajába, mire a csókunkba morog. Pár másodperc után megszakad ez a pillanat, de egyáltalán nem zavar, hiszen tudom, hogy rengeteg alkalmunk lesz még ilyen pillanatokra. 

Fejem a vállára hajtom, majd lassan kinyitom a szemeim. Mindenki minket néz. Vigyorognak, mintha éppen az angyalukkal találkoztak volna.

- Látod, pont erről beszéltem, amikor azt mondtam, hogy izzik köztetek a levegő. Nekem melegem lett attól, ahogy titeket néztelek - iszik egy kortyot az italából Zoe. - Nem, mintha nekem nem lenne ilyenben részem, de ha próbáltam volna sem sikerült volna elszakítanom a tekintetem rólatok. 

- Ne túlozz - nevetek fel.

- Azt hiszed túloznak? - suttogja a fülembe Andy. - Én is éreztem, amiről ők beszélnek, és biztos vagyok benne, hogy te is tisztában vagy vele, hogy mit mondok. Ha pedig nem, akkor este bebizonyítom neked - nyom egy puszit a halántékomra.

- Fogalmam sincs, hogy mit mondtál neki, de azt hiszem jobb ha nem is tudom - húzz el a száját Brandon. - Örülök nektek meg minden, de attól ő még a nővérem, és hiába vagy haver, ha megbántod nem fogok gondolkodni csak támadni - jelenti ki.

- Nem fogom megbántani! - vágja rá Andy komolyan. - Egyszer már megtettem, nem leszek olyan hülye, hogy még egyszer valami hasonlót tegyek. Szeretem őt, és számomra csak az a fontos, hogy ő boldog legyen.

- Valamikor mi is voltunk ilyen cukik, nem igaz? - hajol a barátjához Zoe.

- Inkább azt akarjátok mondani, hogy nyálasak? - néz rájuk Li. - Persze, hogy voltatok és még mindig vagytok - teszi hozzá. - Nem igaz, hogy már két párt kell elviseljek, akik ennyire "aranyosak" lesznek minden alkalommal.

Hát igen, Li nem az a személy, aki jól viseli az ilyen dolgokat, de attól még imádom őt, és azt is tudom, hogy örül nekünk, csak hát ő ilyen. Így kell őt elfogadni, és szeretni. Egy nap majd ő is rá fog jönni, hogy miért vagyunk ilyenek és igazából nem is olyan rossz ez az egész, csak rá kell találni a megfelelő személyre, nem pedig csak kalandokra.

***

Hazaérve egyből a szobámba megyek, nyomomban Andyvel. Meg sem próbáltam lebeszélni arról, hogy itt aludjon, hiszen minden reggelem szebb, ha mellette ébredhetek. A bárban láttam, hogy Nick is észrevette van valami közöttünk. Nem jött oda hozzánk, és látszott rajta nem igazán örül neki, szóval lehet ebben Andynek mégis igaza volt abban, amit mondott, de már egyáltalán nem számít. Nem érdekel senkinek sem a véleménye. 

Nick meg fogja érteni, és ha tényleg el akart csábítani, akkor örülni fog annak, hogy én boldog vagyok. Barátok lehetünk még, hiszen bírom és ha ő elfogadja ki mellett döntöttem, akkor semmi ellenvetésem azért, hogy találkozzunk, csak ne akarjon nekem keresztbe tenni.

- Minden rendben? - ölel át hátulról Andy. - Igazán csendes vagy, amióta hazaértünk.

- Mindig voltak ilyen pillanataim - dőlök a mellkasának. - Nyugodt vagyok és élvezem a helyzetet, amit már megtehettem volna régebben is, ha észreveszem a jeleket, amiket mások láttak. 

- Az nem a mi időnk volt, de ez... ez már igen - nyom egy csókot a nyakamra. - Nem tudom, hogy mi lesz velünk egy hét múlva, de abban biztos vagyok, hogy nem fogsz tőlem megszabadulni. Mert nálad semmi sem fontosabb számomra.

- Ne emészd magad a múltért, rendben? - fordulok meg a karjaiban. - Tudom, hogy magad okolod, de semmi közöd sem volt hozzá, egyszerűen csak megtörtént, de az már nem számít. Minden okkal történik, szóval ennek is volt valami indoka, csak még nem jöttünk rá. De már nem is fontos, hiszen most pontosan ott állunk, ahol szeretnénk, igaz? - nézek a szemébe.

- Igen, pontosan ott állunk, ahol szeretnék, veled - suttogja, homlokát az enyémnek döntve. - Bárhol lehetünk, míg te mellettem vagy nem érdekel. Holnap a fellépésen neked fogok énekelni, eddig is ezt tettem, de most már hivatalosan is megtehetem úgy, hogy mindenkinek elmondom, hogy te vagy az én Bogyóm.

Itt a pillanat, érzem, hogy eljött az ideje annak, amit már rég ki akartam mondani. Azt szeretném, ha hallaná és tudná, hogy én is úgy érzek, mint ő. Ki fogom mondani, és a nap minden percében meg fogom tenni, mert tudom, hogy ezzel mosolyt fogok csalni az arcára.

- Szeretlek - suttogom alig hallhatóan, de Andy szorosan ölelő karjaiból megtudom, hogy tisztán hallotta. 

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, remélem tetszett! Nem tudom, hogy a következő mikor fog érkezni, de azt biztosan mondhatom, hogy igyekezni fogok. További szép hétvégét!

13.FEJEZET

Only one

Amikor pár órával később kinyitom a szemeim egyből felfedezem az engem ölelő Andyt. Azt hittem, hogy csak álmodom. Szinte biztos voltam benne, mire felébredek eltűnik mellőlem és kiderül, hogy minden csak egy álom volt, de nem igaz. Tényleg kimondta azt a szót. Szeretlek. Kilenc betű, de sokkal többet ér bármelyik másik szónál, főképpen akkor, ha egy olyan személytől hallod, aki fontos neked, aki iránt te magad is így érzel. Ez a kilenc betűs szó képes megváltoztatni az életed, akár örökre is. 

Nem tudom, hogy mire számítsak. Igazából még azt sem értem, hogy mi van Juliettel. Semmit sem értek, de az a csók és az érintései, na meg persze a szeretlek tisztán érthető volt számomra. Engem akar. Túlságosan is. De ezzel nincs egyedül, hiszen én is ugyanúgy vágyom rá, ahogy ő rám. Hosszú időn át vágyakoztam és könyveltem el magamba, hogy már nem érzek iránta semmit, de ez is csak addig volt így, míg meg nem láttam. Azóta tudom, hogy minden egyes nap hazudtam magamnak. Főképpen akkor, amikor azt mondtam jól vagyok. Akkor nem voltam jól, de ha most mondanám ki, igaz lenne, hiszen sehol máshol nem érezném magam jobban, mint az ő karjaiban. Nyálas vagyok, de ebben a pillanatban kicsit sem érdekel. Csak az a fontos, hogy itt van velem és végre nem kell semmit sem eltitkolnunk a másik elől. Bár még vannak dolgok, amikről nem beszélt egyikünk sem, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan azok a percek is eljönnek, amikor bebocsájtást engedünk a lelkünkbe, gondolatinkba. Tisztában vagyok vele, hogy az nem lesz valami könnyű, egyikünknek sem, de azt is tudom, hogy minden rendben lesz. Fontosak vagyunk egymásnak, szeretjük egymást, törődünk a másikkal, még ha az nem is akarja és ennyi éppen elég ahhoz, hogy minden rendben menjen kettőnk között. 

Mosolyogva fordulok felé, majd simítok ki egy rakoncátlan tincset a szeméből. Annyira békés és nyugodt. Tudom, hogy ő sem szereti, ha bámulják álmában, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a szemem. Nem megy. Túl sok időt vesztegettem el arra, hogy ne lássam őt, most pedig minden egyes pillanatot ki kell használnom azért, hogy ezt az időszakot bepótoljam. 

- Ne bámulj - morogja becsukott szemekkel, miközben szorosabban húz magához. - Te sem szereted, ha néznek miközben alszol, ahogy én sem szeretem, szóval kérlek inkább csinálj egy képet és azt nézd - mosolyodik el, mire én kicsit megcsapom a csupasz mellkasát.

- Ne szemétkedj Andy - húzom én is mosolyra a szám. - És különben is, a kép nem mozog - vonom meg a vállam. - Sokkal jobb téged nézni, mint egy megállított pillanatot. 

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál - suttogja kinyitva a szemeit. - Hiányoztak a közös ébredések, veszekedések, étkezések... minden. Hiányoztál - néz a szemembe.

- Ne mondj nekem ilyet, ha nem akarod, hogy elsírjam magam - pislogok. - Tudod ezt akartam hallani tőled, pontosan ezeket a szavakat, csak nem ennyi idő után. Bíztam benne, hogy nem lépsz le, vagy ha mégis megtetted, akkor szólsz és beszélünk vagy legalább tartjuk a kapcsolatot, de nem így lett. Semmi sem úgy történt, ahogy szerettem volna...

- Hidd el nekem, Bogyó, én sem így képzeltem el azt a napot, sem az utána következőket. Egyáltalán nem. Minden pillanatban arra gondoltam, hogy mekkora fájdalmat okozok neked vele - könyököl fel. - Magamat okoltam minden fájdalmadért. És még most is. Hiszen tisztában vagyok vele, ha legalább én nem lépek le azon a napon, akkor nem lett volna számodra sem olyan rossz az a nap. Tudom, hogy szeretnéd, ha elmondanám mit miért tettem és el is fogom, de előtte még szeretném egy kicsit élvezni ezt a pillanatot, amikor a karjaimban tarthatlak.

Azt hittem, hogy visszadől a párnákra, de helyette fölém mászik és szorosan hozzám simul, mégsem engedi rám teljesen a súlyát. Vigyorogva néz le rám, hiszen én egyből szaporábban kapkodok levegő után. Még mindig nem érzem teljesen legálisnak a kapcsolatunkat, hiszen Juliet még nem ment el, és egy jó ideig még nem is fog, de eszem ágába sincs megálljt parancsolni neki, túl sokáig tettem, most eljött az én időm. Andy már csak az enyém. 

A karjaim nyakába akasztom, ezzel is közelebb húzva őt magamhoz. Ajkunk már majdnem összeér, de mi csak egymást szemébe nézve várjuk, hogy valamelyikünk megtegye az első lépést. Ki bírja tovább azt, hogy ne csókolja meg a másikat. Tudom, hogy ő már anélkül is a határaival játszadozik, de azt is tudom, hogy én sem bírom valami sokáig a közelségét, hogy nem teszek semmit. Érezni akarom és amint kicsit feljebb emelem a fejem, egyből szélesebb lesz a mosolya, hiszen tudja, hogy ő nyert. 

Ajkaim szorosan nyomom az övéi ellen. Már egyáltalán nem érzem magam kínosan, mint az előző csókunknál. Nem érdekel semmi, hiszen ő itt van velem. Kezeit a derekamra vezeti, majd feljebb tűrve a pólóm simogatni kezdi a bőröm, aminek következtében kiráz a hideg. Tisztában van vele, hogy mit vált ki vele belőlem, de esze ágába sincs befejezni, sokkal inkább messzebbre megy, míg ujjai el nem érik a mellem alját. Tisztában van vele, hogy nekem is van egy határom és pontosan tudja, hogyha ujjai feljebb merészkednek, akkor elrontja a pillanatot, ezért megállapodnak azon a részen, míg a csókunkat egyre jobban elmélyíti. 

- Ha jó pár éve azt mondja nekem valaki, hogy egy nap ezt fogom veled csinálni - nevetek fel, miközben próbálok levegőt juttatni a tüdőmbe - kinevettem volna, de most mégis itt vagyok. Egy ágyban veled, téged ölelve és veled csókolózva. Nem gondolod, hogy mi már nem igazán vagyunk barátok?

- Sosem voltunk azok - dönti az enyémnek a homlokát, miközben a szemeimbe néz. Ennek most két értelme is lehet, de nagyon bízom benne, hogy a jobbik lesz az igazi. Nem azért mondta ezt, mert sosem érezte magát a barátomnak, hanem azért, mert talán mindig többet érzet irántam, mint barátság. Ennek sokkal jobban örülnék, mert akkor legalább nem lennék egyedül. - Ahogy pár órája is mondtam, mindig szerettelek... - suttogja. - Tudom, hogy ahányszor csak ezt a szót hallod tőlem kellemetlenül érzed magad, de erre semmi szükség. Minden rendben, ha még nem tudod kimondani. Éreztetetted velem, és nekem egy ideig ez is elég. Viszont nem sokáig. Szeretném, ha egy nap majd te is a szemembe mondanád. Szeretném, ha te is úgy mondanád nekem, hogy én és nem csak barátilag, mint régen.

- Hallani fogod, ezt megígérhetem - nyomok egy puszit az orrára. 

- Nézd, tudom, hogy nem fog neked tetszeni, amiről most akarok beszélni veled. Igazából, még abban sem vagyok biztos, hogy én készen állok rá, de tudom, hogy téged zavar szóval úgy érzem kötelességem neked elmondani - ül fel az ágyamban.

- Bármit elmondhatsz - ülök fel én is majd bújok hozzá. - Tudod, lehet ez most nem úgy sül el, ahogy szeretném, de érteni fogod. Ha azzal nem kergettél el örökre, hogy elmentél, már semmit sem tudsz mondani, hogy megtörténjen - nyomok egy csókot a vállára. - Nem megyek sehová, de tudni akarom azt, amiről beszélni akarsz velem, és ennyire félsz tőle.

A mellkasát ölelő kezeimre helyezi az övét, majd megszorítja azt. Tudom, hogy milyen ez a mozdulat. Én is sokszor csináltam, amikor valami olyasmiről kellett beszélnem, amiről nem akartam. De akkor is elég sokszor tettem, amikor olyat kellett elmondanom a másik félnek, amivel megbántom. Nem vagyok benne biztos, hogy miről akar velem beszélni, de abban igen, hogy már semmit sem tud nekem mondani, amivel elijeszthetne. Az ég világon semmit. 

- Kezdem először Juliettel, hogy megértsd az előbbit - sóhajt fel, bár én érzem, hogy ez csak időhúzás, viszont ez is érdekel szóval nem mondok semmit. - Szerettem őt, többet éreztem iránta, mint barátság, de tőled sosem volt számomra fontosabb. Jól elvoltunk, de ő csak Juliet volt, te pedig az én Steph-em. Csak az enyém. Próbáltam elhitetni magammal, hogy majd betölti azt az űrt, amit miattad éreztem, de nem ment. Lehet, hogy a sebet begyógyította, de a heg ott maradt, mert ő nem te volt és nem tudta mit kell tennie minden helyzetben. Mindig híres énekes akart lenni. Kapott egy ajánlatot, amiről nekem is beszélt és tudtam, hogy megpályázta, de azzal nem voltam tisztában mostanáig, hogy sikerült is neki. A hangja megvan hozzá, színpadra illik az egész éne, de ez úgy nem megy senkinek sem, aki kezdő, hogy van egy szerelme, aki szintén híres. Egyedül kell csinálnia és a cég, aki elvállalta, csak úgy egyezett bele, ha mindenről lemond ami a régi életéhez köti, és elmegy innen. Két hét múlva indul. Elmondta, hogy szeret és fontos vagyok neki, de azt is hozzátette, hogy valószínűleg később megbánna, ha nem fogadná el az ajánlatot. Ami viszont nagyon meglepett, hogy odatette a végére, amikor én egy kicsit kiakadtam, hogy legalább biztonságos kezekben hagy. Nem mondta ki, de én szinte biztos vagyok benne, hogy rád értette. 

Szerette... de sosem úgy, ahogy engem. Mivel Juliet nem pótolt engem, hiszen belőlem csak egy van. Minden ember számára egy személy van, akit senkivel sem lehet pótolni, és számára én vagyok az. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezt mélyen Juliet is tudta. Láttam rajta, hogy érzi valami nincs rendben, amikor én megérkeztem, de sosem mondott semmit, mindig kedves volt és már értem miért. Tudta, hogy Andyt jó kezekben fogja hagyni. Sokkal könnyebb úgy lelépni, ha tudja, hogy ő biztonságban lesz és jól érzi majd magát. Azt akarja, hogy velem legyen, ezért van most itt, amit valószínűleg Juliet is sejt.

- De tudom, hogy téged ez a része nem igazán érdekel, sokkal inkább az fontos számodra, hogy én miért hagytalak ott. Aznap reggel, amikor felkeltem, teljesen más tervem volt. Sosem hittem volna, hogy nem úgy lesz vége, ahogy én szerettem volna. Azt hittem minden sikerül, de azt a pár hetet még velem tölthetted volna. Magammal akartalak vinni. Tudom, nem szóltam róla és ez nem volt szép, de azt akartam, hogy mellettem légy. Szerettelek és utáltam, hogy osztoznom kell rajtad, ahogy azt is, amikor valamelyik barom összetörte a szíved. Legszívesebben megöltem volna. Féltékeny voltam, amikor mással voltál, de kibírtam. Lehet, hogy te ezt nem láttad, mert jól titkoltam, de hidd el, hogy így volt. Csajoztam, de mindben téged kerestelek, ezért nem tartott egyik kapcsolatom sem valami sokat. De aztán mintha a sors közbeszólt volna, mintha ő nem akarta volna, hogy velem gyere. Elvesztetted a barátod, aki sosem szeretett. Nem vettek fel. És a legfontosabb édesapád is meghalt. Azon a napon történt mindez, amikor én el akartam veled szökni és megsúgni neked, hogy számomra te nem egy barát vagy, hanem életem szerelme. Azért léptem le, hogy ne okozzak neked még több kárt. Magamat okoltam mindenért, hiszen van benne valami, nem igaz? - kérdez rá elkeseredetten. - Minden akkor történt, amikor én elhatároztam magam. Elmentem, egyedül, nélküled, mert azt hittem ezzel jót teszek neked, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz, de akkor már késő volt. Nem tudtam visszajönni. Beindult a banda. Keresni pedig akartalak, de mindig meggondoltam magam, mert nem tudtam mit mondhatnék neked. Szia Bogyó, tudom, hogy most dühös vagy rám, de én csak azért léptem le a legnehezebb időszakban, mert aznap akartam bevallani, hogy szeretlek és az lett a vége, hogy az életed összedőlt? Ez lett volna a legrosszabb döntésem. Igazából személyesen akartam volna valamit mondani, de anyukád közölte, hogy elköltöztél és egyszer sem jöttél haza, pedig szükséged lett volna rájuk, ahogy nekik is rád. Amikor most megláttalak, nem akartam hinni a szememnek. Visszaköltöztél és én tudtam már az első perctől fogva, hogy kaptam egy második esélyt, amit nem szabad elcsesznem, mindent beleadtam és most itt vagyunk - fordul felém, aminek köszönhetően észreveszi könnyáztatta arcom. - Ne sírj - fogja kezei közé az arcom. - Sosem akartam ezt tenni veled - húz magához közelebb, majd érinti homlokát az enyémhez.

- M-miről beszélsz? - kérdem remegő hangon.

- Nem akartam tönkretenni azt a napod, csak szerettem volna, ha velem tartasz és mindenről lemondanál, míg rájössz, hogy miért akartalak magammal vinni téged, ahogy arra is, hogy te is többet érzel irántam, de szar lett a vége...

- Ez nem a te hibád Andy - rázom meg a fejem. - Nem-szipogom - te tehetsz róla. Megtörtént, de nem azért, mert te szerelmet akartál nekem vallani - suttogom. - Így kellett lennie, mert az nem a mi időnk volt.

- És ez a mi időnk? - néz a szemeimbe. Mosoly kúszik arcomra.

- Kié lenne, ha nem a miénk? - kérdem tőle. - Ígérem, hogy erre az egészre reagálni is fogok, de most szeretnék csak a karjaidba lenni és érezni, hogy itt vagy velem, szerelmem...

Sziasztok! Tudom, ismét sokat kellett várni a részre, amit sajnálok, de nem ígérhetem meg, hogy gyakran lesznek. Hamarosan kezdődik az egyetem. Már nem otthon vagyok, ez az első rész, amit az új lakásból írok messze mindentől, ami ismerős volt. Barátokkal vagyok, de attól még hiányzik a régi környékem, bár akkor alig vártam, hogy lejöjjek, viszont nem olyan könnyű, amikor már mindent neked kell csinálni, amit eddig a szülők csináltak, de bele lehet jönni. De térjünk vissza a részhez. Remélem tetszett és választ kaptatok pár kérdésetekre. Köszönöm az biztatásokat és az olvasókat! Szép estét!

12.FEJEZET

Beautiful mistake

Gondolkozás nélkül húzom közelebb magamhoz, annak ellenére, hogy tudom irtó nagy hibát készülök elkövetni. De már nem bírom. Egyszerűen nem fogom épp ésszel kibírni, ha most is eltaszítom magamtól, hiszen nem akarom. Egyáltalán nem. Érezni akarom, méghozzá őt.

- Miért nem teszed meg azt a kibaszott utolsó lépést? - suttogja az ajkamra. - Itt vagyok, nem megyek sehová, mi tart vissza?

Akarom őt, mindennél jobban, de mint mindig az agyam most is közbelép, és akár tetszik, akár nem, ebben az esetben igazat kell adnom neki. Kedvelem és abból, ahogy viselkedik az jön le, hogy ő is jobban kedvel, mint egy szimpla barátot, de képtelen vagyok megtenni. Ott van előttem a barátnője arca,a hogy mosolyogva belekarol vagy sétál vele az utcán, ahogy alig pár órája. Lehet, hogy elmegy két hét múlva, de attól még most együtt vannak, én pedig sosem leszek az a lány, aki eléri, hogy egy foglalt pasi az ágyában kössön ki. 

- Nem megy - engedem le remegő kezeim magam mellé, miközben tekintetem a padlóra szegezem. 

Nem távolodik el tőlem, csak élesen szívja be a levegőt. Tisztában vagyok vele, hogy elcsesztem a pillanatot és azzal is, hogy nem csak neki, hanem magamnak is álmatlan éjszakát okozok ezzel, de nem tudom megtenni, mert nem vagyok olyan. Legszívesebben a földre csúsznék és átkarolva a lábaim bőgném el magam, de nem tudom megtenni, mert a teste még mindig a szekrényemhez présel.

- De én már nem tudom tovább visszafogni magam - jelenti ki. - Lehet neked még megy, de én már nem vagyok hozzá elég erős, nem érdekel semmi sem - morogja. - Az sem érdekel, ha hibát követünk el, de ha ez egy hiba, akkor már rég át kellett volna lépjem azt a bizonyos határt, mert nem éreztem ekkora vágyat évek óta... pontosan azóta, hogy azon a napon leléptem. Szóval ne mondd nekem azt, hogy nem megy, mert te is éppen annyira szeretnéd, mint én és te magad is tudod, csak félsz. Nincs mitől... - suttogja.
Lassan emelem fel a fejem, majd nézek bele kék szemeibe. Vágy szikrái csillognak a szemében. Pontosan úgy, ahogy elképzeltem régen, úgy ahogy mindig is akartam, amikor a közelembe van. De akkor most miért félek? Miért nem merem megtenni az utolsó lépést, ha erre vártam, mindig?
- Ne gondolkozz, csak tedd azt, amit szeretnél leszarva a következményeket - hajol hozzám közelebb.
Mindenkiben ott van az az érzés, amikor az egyik vállán az ördög, a másikon az angyal csücsül és éppen veszekednek, hogy kinek van igaza. Hát ez most velem is így van. Csak annyi különbséggel, hogy egyikük sem áll nyerésre, én meg szép lassan pusztulok bele abba, hogy itt áll előttem és nem teszek semmit, mikor ő is ugyanazt szeretné, amit én. Azt hittem a szerelembe nincs olyan érzés, ami szétszakít, de úgy látszik ez nagyon nem így van. Ebben a pillanatban azt érzem, ha nem teszem meg, akkor beleőrülök. Annyira szeretném, hogy az már fáj.
Itt áll előttem, felkínálja magát és én mégis el akarom lökni. Nem engedhetem meg, hogy elmenjen ismét. Muszáj tennem valamit, még akkor is, ha az nem éppen az lesz, amire mindketten vágyunk. Mielőtt addig haboznék ezzel az egésszel, hogy eltávolodik tőlem magamhoz húzom és szorosan hozzábújok.
Sóhajtva szorít magához, miközben kezeivel a hátam simogatja. Lehet, hogy nem voltam olyan sok pasival együtt, de abban biztos vagyok, hogy nehezen tartja vissza magát. Érzem a testéből áradó feszültséget, meg persze az sem kerülheti el a figyelmem, hogy a szíve ezerrel ver, mintha bármelyik pillanatban kipattanhatna a helyéről.
- Sajnálom - motyogom halkan.
Pár másodperc elteltével érzem, ahogy a kezei a derekamra csúsznak, majd kicsit megemelnek, aminek következtében a lábaim rákulcsolom, kismajomként kapaszkodva belé. Érzem, hogy mozgunk, majd azt is, ahogy egyre lejjebb kerülünk. Az ölében ülök, miközben ő a hátát a szekrényemnek dönti.
- Szeretlek - mondja ki azt a szót, amit mindig hallani akartam tőle, miközben szorosabban ölel magához. Ajkát a nyakamra tapasztja, nedves puszikat hagyva a bőrömön, aminek következtébe bizsergés járja át az egész testem. - Mindig szerettelek...
Úgy ülök az ölében, mintha nem is élnék. Nem lélegzek, pislogok, mozgok csak vagyok. Szavai megbénítanak és hiába szeretnék rájuk válaszolni nem megy. Képtelen vagyok rá, mert nem akarom elhinni, hogy hosszú idő után végre hallhatom tőle, amit szerettem volna, amióta ismerem. Igaz sokszor mondta ki azt, hogy szeret, de ez most más. Érzem, hogy nem úgy érti, ahogy évekkel ezelőtt. Ez most az az igazi szeretlek, amit minden lány hallani akar attól a fiútól, akit kedvel, aki sokat jelent neki.
- Mondj valamit... bármit.
- Ilyenkor - szólalok meg nehezen - viszonozni szokták, de én ebben a pillanatban képtelen vagyok kimondani, hiába tudom, hogy igaz... mert attól tartok, ha megteszem felébredek és rájövök, hogy ez az egész csak egy álom volt és sosem hallottam tőled azt a szót, de tudnod kell, hogy én is ugyanígy érzek - teszem hozzá. - Én is ugyanezt érzem - motyogom kicsit eltávolodva tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
Tudom, hogy mit akar. Elég csak a szemeibe néznem és egyből leesik, de ő is tudja, hogy én nem fogom megtenni, magamtól biztosan nem, éppen ezért teszi azt, hogy felhúzza a lábait, aminek következtében én előrébb csúszom az ölében, mielőtt még megtarthatnám magam, hogy ne essek rá ajkam az övéhez ér. Egymás szemeibe nézünk, nem teszünk semmit, de az a baj, hogy nekem már nem megy. Érezni akarom és ha ehhez hibát kell elkövetnem hát legyen. Kezeim a nyakába akasztva nyomok egy puszit az ajkára, mire azonnal közelebb húz magához és az ártatlan pusziból csókot farag.
A legtöbb lány azt szereti, ha a partnere gyengéd és lágy, de Andy ennek az ellentéte, viszont egy cseppet sem zavar. Csókja követelőző, akaratos, szenvedélyes. Egy hiba, ami tökéletesebb már nem is lehetne. Egy hiba, amit már rég el kellett volna követnem és ezzel millió fájdalmat és szenvedést megakadályozhattam volna magamnak.
Ujjai a bőrömbe mélyednek, miközben az enyémek a haját tépik. Nem fogjuk vissza magunkat, sem a vágyainkat. Olyanok vagyunk, mint az állatok, de ha jobban belegondolok minden emberben ott van az állatiasság. Kezeit a fenekemre simítja, majd erősen belemarkol, aminek következtében a csókunkba nyögök. Szeretném, ha ez a pillanat sosem érne véget, de tisztában vagyok vele, hogy pár pillanat múlva elfogyik a levegőnk és muszáj lesz egy kisebb szünetet tartsunk.
Amint a csókunk megszakad, homlokát az enyémnek dönti. Nem merem kinyitni szemeim, mert attól tartok, hogy ez az egész meg sem történt és ha megteszem, akkor felébredek ebből a csodálatos álomból, amiben élni szeretnék.
Mindenki azt mondja az elején, hogy igenis létezik fiú-lány barátság, de a francokat én vagyok rá a tökéletes példa. Hittem, sokáig bíztam benne, hogy így van és nem csak én képzelem be. De amikor elment és én is eltűntem erről a helyről, nem ezt gondoltam. Akkor jöttem rá, hogy sosem lesz közöttük barátság, mivel az egyik biztosan többet fog érezni a másik iránt, és még ha el is titkolja azután már semmi sem lenne ugyanolyan, és egy idő után feltűnne a másik félnek is, hogy valami gond van.
- Ugye meggyőztelek arról, hogy maradj? - kérdi halkan.
- Szerintem tudhatnád erre a választ - kuncogok fel továbbra is csukva tartva a szemeim. - Ha akarnék se tudnék ezek után elmenni - suttogom.
- Ennek igazán örülök - sóhajt fel. - Nyisd ki a szemeid - kérlel. - Szeretlek - mondja újból, amint felnyitom pilláim. Megnyugtató mosoly kúszik az arcomra, miközben egy lágy csókot nyomok a duzzadt ajkára. - Hallani szeretném, hogy te mit gondolsz. Szerintem ez így fair, ha már én beavattalak a titkomba, akkor mondj te is valamit a tiedről.
- Szerintem pontosan tudod mit érzek, hiszen nem egyszer vágtad a fejemhez az elmúlt időben - túrok a hajába. - De ha hallani szeretnéd, akkor egy nap elmondom az egészet, amint te is megosztod velem azt, amiről szerettél volna velem beszélni, csak időt kértél. Én várni fogok, de addig én sem árulok el semmit. Ha nekem türelmesnek kell lennem, akkor neked is menni fog - mosolyodom el.
- Gonosz vagy - néz a szemeibe.
- Te pedig akaratos - vádolom meg nevetve.
- Már miért lennék az? - vonja fel a szemöldökét.
- Talán elfelejtetted, hogy hogyan állítottál meg alig pár perce. Amikor a szavak már nem váltak be máshoz folyamodtál, ami lássuk be sikerült is. Tényleg elmegy két hét múlva? - kérdem halkan.
- Igen - néz a szemeimbe. - Tudom, hogy most bűntudatod van, de nem kell az legyen. Tegnap este mondta el, azért vágtam néhány dolgot a fejedhez. Egyiket sem gondoltam komolyan, csak te is makacskodtál és ő is felhúzott és végül te lettél az, akin levezetem a feszültséget. Lehet, hogy teljes szívemből sosem szerettem, de fontos volt nekem. Még mindig az. És kicsit szarul esik, hogy képes volt csak most elmondani, amikor már egy hónapja tud róla.
- Ez hülyén fog hangzani - nevetek fel - de én megértem őt. Én sem tudtam volna, hogyan mondjam el neked az ő helyében. Tudod, nekünk ez nem olyan egyszerű, bár fogalmam sincs, hogy nektek milyen, de azt tudom, hogy nekünk fájdalmas, amikor az egyik szeretünknek mondjuk azt, hogy elmegyünk és hosszú ideig nem jövünk vissza.
- Szörnyű érzés - motyogja megbánóan. - Ne haragudj rám - néz újra a szemeimbe. - Nem akartam akkor csak úgy lelépni. De így láttam a legjobbnak és el is fogom mondani miért, de nem most. De el fogom. Ő nem jön majd sátorozni - teszi hozzá. - Szeretném, ha velem lennél, mint régen...
- Még átgondolom, ez egy igazán nehéz döntés - válaszolok komolyan. - Sosem felejtem el, milyen szar volt veled egy sátorban aludni. Mindig felhúztál és nem hagytál aludni.
- Azóta már felnőttem - jelenti ki. - Megváltoztam, már más módszereim vannak az ébrentartásra - kacsint rám. - De azokat nem fogom elárulni neked, csak ha velem alszol akkor fogod őket megtudni.
- Azt ki kell érdemelned.
- Ez most egy kihívás akar lenni, mert tudod, ha igen, akkor én benne vagyok és abban is biztos, hogy sikerülni fog. Nem adom fel soha egykönnyen és ezt te is tudhatod.
- Te sem ismered még az én módszereim, szóval ne légy olyan biztos a győzelemben.
Hosszú idő óta most először vagyok nyugodt és érzem magam biztonságban. Vele vagyok, mint régen. Annak ellenére, hogy sosem voltunk együtt mindig úgy viselkedtünk és ez az ülés nálunk igazán megszokott volt akkoriban, talán azért érzem azt, hogy minden rendben van, mert ez arra emlékeztet, hogy talán az a rossz dolog meg sem történt velem.
- Hé, mi a baj? - fogja kezei közé az arcom.
- Semmi - rázom meg a fejem. - Minden a legnagyobb rendben... csak az ahogy most ülünk eszembe juttatta a múltat, akkor is sokszor csináltuk ezt.
- Nem akarom, hogy szomorú légy, ha visszagondolsz a régi időkre - suttogja.
- Vannak szép emlékeim is, sok szép emlék,  de van egy nap, amit legszívesebben elfelejtenék, amikor minden összedőlt és nem tudtam felállni a romok közül, de most itt vagyok és mondhatni jól vagyok. Most már jól leszek - sóhajtok fel.
- Nem megyek többet el mellőled - jelenti ki. - Nem foglak elhagyni még egyszer. Már azt is megbántam ezerszer, hogy akkor megtettem, de biztos lehet benne, hogy most nem lesz ilyen. Nem megyek sehová sem nélküled.
- Pedig muszáj lesz, mert én biztosan nem foglak elkísérni a fürdőbe és bevásárolni sem minden egyes alkalommal - nevetek fel, próbálva eltüntetni a hátsószándékom. Nem akarok erről beszélni, el akarom viccelni, mert úgy könnyebb.
- Te is tudod, hogy nem erre értettem - mosolyodik el. - Bár annak igazán örülnék ha a fürdőbe minden egyes alkalommal elkísérnél.
- Fúj - húzom el a szám.
- Most mi van? Talán nem akarsz velem zuhanyozni?
- Ott még nem tartunk, Andy - kacsintok egyet. - És különben is, honnan veszed, hogy én szeretnék hozzád csatlakozni.
- Ha tudnád mi jár most a fejemben, akkor valószínűleg elrohannál - sóhajt fel. - És biztos vagyok benne, hogy pár perccel neked is más járt a fejedbe. Én nem tudom meddig fogom magam visszafogni, de amíg te nem állsz készen semmi sem lesz.
- Ó, szóval ezt vegyem úgy, ha sosem leszek kész, akkor az nem lesz baj?
- Dehogynem - vágja rá. - De édesem - csúszik keze a combjaim közé - te már most készen állsz - morogja.
- Andy - csapok a kezére, majd felállok az öléből és az ágyamhoz sétálok.
- Ugyan már - áll fel nevetve. - Most ugye nem a durcáshercegnőt fogod játszani? - ül le mellém.
- Nem - vágom rá.
- Jó rendben - emeli fel a kezeit - lássuk meddig bírod - dönt hátra majd, mászik fölém ajkait a nyakamra nyomva. - Én is így gondoltam - suttogja a bőrömre, amint megéri hogy a lábaim összekulcsoltam a háta mögött.

Sziasztok! Tudom, hogy rég volt rész, amit sajnálok, de kicsit elfoglalt voltam. Most visszatértem, amint látjátok. Igazából, annyit szeretnék még a részhez írni, hogy kb olyan 20 részesre tervezem, szóval már nincs olyan sok hátra. Viszont azért remélem tetszett nektek és nem fogjátok abbahagyni, csak mert lassan vége. Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat!

11.FEJEZET

Stay here

- T-tessék? - döbbenek meg a válaszán. Komolyan azt mondta az előbb, hogy úgy szeretem őt, ahogy ő engem, vagy már annyira beleőrültem a gondolataimba, hogy hallucinálok? 

- Hallottad - néz a szemeimbe. - Tisztán hallottad, amit mondtam és komolyan is gondoltam. Ugyanúgy szeretsz, ahogy én téged - fogja meg hideg kezem. 

- Te most csak hülyéskedsz, ugye? - akadok ki. - Az egy dolog, hogy nem tudlak utálni, hiába akarlak, de szeretni nem szeretlek, nem úgy, hogy most a szemeidből lejön. Igen, fontos vagy nekem és igen szükségem van rád, de ennyi, nem vagyok beléd szerelmes - támadom le. A legjobb védekezés a támadás, nem igaz? Most éppen ezt teszem, hiába fáj az, amit ki kell mondanom, megteszem, mert tudom, ha most nem mondom ki, akkor rájön, én pedig az nem engedhetem meg. Nem lehetek én az, aki tönkretesz egy kapcsolatot, mert őt ismerve, már amennyire ismerem, egyből szakítana Juliettel és velem foglalkozna, sajnálatból, amitől nekem hatalmas bűntudatom lenne. Nem fog semmi hülyeséget tenni, úgy biztosan nem, hogy miattam tenné az egészet. Ha szakítani akar majd vele, akkor azt magáért ne pedig miattam történjen meg. - Engedj el, haza akarok menni - kérem tőle.

- Mikor tanulod már meg, hogy nekem nem tudsz hazudni. Túl jól ismerlek hozzá, hogy ezt elhiggyem - morogja. - És különben is, nem kérdeztem, hanem kijelentettem - néz a szemeimbe. - Haza akarsz menni, rendben, de egyedül biztosan nem fogsz végigsétálni ezen a kihalt utcán, ebben az órában, amikor így is alig állsz a lábadon.

- Mikor lettél hirtelen ilyen kibaszott törődő? - vonom fel a szemöldököm. - Eddig sem érdekelt, hogy mi van velem, hagy most szépen magamra és keress jobb szórakozást, mint az én basztatásom - tépem ki magam a karjaiból, majd állok fel.

- Nem tudom, hogy mi bajod van - kapja el a karom, mikor éppen indulnék - de örülnék, ha nem én lennék a bokszzsákod. És már milliószor elmondtam, hogy érdekelt mi van veled, csak te nem akarod felfogni - kulcsolja össze kezeinket.

- Andy, ha kedves az életed, akkor elengeded a kezem - sziszegem. - Ne viselkedj úgy, mintha szingli lennél és úgy sem, ahogy évekkel ezelőtt, az az idő már elmúlt és sosem jön vissza.

- Tudod mit csinálnék veled ebben a pillanatban, amitől biztosan lenyugodnál? - áll meg, aminek következtében nekem is meg kell állnom, mivel esze ágába sincs elengedni a kezem.

- Nem. El sem tudom képzelni, nem akarsz felvilágosítani? - állok elé, majd nézek bele szemeibe. - Tudod igazán érdekelne, hogy mivel próbálnád meg!

Gyerekes vagyok. Kibaszottul az vagyok és ezért utálom magam ebben a pillanatban. De álmos vagyok és zavarodott, amíg nem vagyok tisztában az érzéseimmel képtelen leszek normálisan viselkedni vele, nem fog menni. De azt is tudom, hogyha így folytatom, akkor lehet csak rosszabb lesz, hiszen ismerem annyira, hogy tudjam mire gondol és ha most kimondja, akkor biztosan pofon fogom vágni.

- Nem fontos - sóhajt fel, majd tovább indul az utcán maga után húzva engem is. - Csak menjünk haza és holnap tiszta fejjel, amikor nem vagy hisztis hangulatodban, beszéljük meg a dolgokat.

- Most sem vagyok az! - jelentem ki, mire felnevet.

- Hát persze - forgatja meg a szemeit. - Elfelejtettem, hogy te sosem vagy, pedig te magad is tudod ebben a pillanatban, hogy elviselhetetlen vagy, meg azt is, hogy régen mennyire utáltam, amikor így viselkedtél.

- Ilyen vagyok - tárom szét a szabad karom. - Ha nem tetszik le lehet lépni. Tudod a lányok megtehetik. Egyszer nekem is vége lehet tűrőképességemnek és az a pillanat most jött el, nem tehetek róla, hogy te voltál a közelemben.

- Tudom - áll meg, majd fordul felém és dönti homlokát az enyémnek - tudom baby.

Szemei csukva vannak, én pedig azt sem tudom, hogy mit kellene tennem. Megint túl közel van és a szívem ismét hevesebben kezd verdesni. Utálom ezt az érzést. Ki nem állhatom, hogy leblokkolok és fogalmam sincs, hogy ilyen helyzetbe mit kellene tennem, mert hiába tudja az agyam, hogy el kellene löknöm magamtól, nem sikerül. Képtelen vagyok megtenni, a kezeim nem mozdulnak. Érzem az illatát, érzem a biztonságot és utálom, hogy mindezt csak azért, mert a közelemben van.
- Ha tudtam volna, hogy csak ennyit kell tennem, hogy elhallgass már rég megtettem volna - suttogja. - Tudom, hogy össze vagy zavarodva, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem csak nekem jár valami a fejemben, hanem neked is, csak mindenáron tagadni akarod, amitől hisztis leszel és ilyenkor felmerül bennem, hogy a legközelebbi biztos ponthoz löklek és... - néz a szemeimbe, de nem folytatja. - Addig szorítalak hozzá, míg le nem nyugodsz.
- Mire jó ez neked? - sóhajtok fel. - Mire jó az, hogy ilyeneket közölsz velem, amivel csak annyit érsz el, hogy teljesen összezavarodjak? Barátnőd van, mégis félreérthető dolgokat mondasz nekem? Elment az eszed vagy mi van? - akadok ki. - Nem vagyok játékszer, a francba is Andy! Ha akarsz valamit, akkor mondd ki, vagy tegyél érte, de ne csesztess, mert nem azért jöttem vissza, hogy zombiként éljek a szülővárosomban, hanem, hogy a családom mellett legyek és helyrehozzam az életem.
- Mondtam neked, hogy csak pár napot kérek és mindent elmondok, akkor minden tiszta lesz neked, viszont addig, addig el kell fogadnod, hogy sötétben tapogatózol.
- És mikor tervezed, a sátorozás előtt vagy inkább után, esetleg közben? - vonom fel a szemöldököm. - Nem akarok úgy odamenni, hogy nem tudom mi van. Tudni akarom és ha lehet még előtte, mert ha közben közlöd velem, nem lesz esélyem lelépni, márpedig biztos vagyok benne, hogy le szeretnék mondj bármit is.
- Az meglehet - mosolyodik el - de nem fogom megengedni. Nem fogsz válasz nélkül lelépni akkor mellőlem, ebben biztos vagyok. Annyival nem úszod meg. Tudni akarom majd a te részed is, hiszen annyit én is megérdemlek majd.
- Megérdemelsz? Na ne nevettess már - lököm el magamtól. - Leléptél, amikor szükségem volt rád, és még azt mered nekem mondani, hogy megérdemled?
- Nem tudod mit akarok veled közölni, addig pedig ne mondj ilyet, mert biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz a válaszod, amint elérünk oda. Meglátod, hogy meg fogom érdemelni a te részed is. Nem csak én leszek az, aki megnyílik azon a napon - közli velem komolyan - hanem mindketten.

***

- Kicsim, miért vagy fent ilyen korán? - szólít meg anya, akit eddig észre sem vettem.

- Nem tudtam aludni - hazudom. Tisztán emlékszem, hogy felmentem a szobába, de aludni már képtelen voltam, így fogtam magam és lejöttem, majd a kanapén ülve kezdtem el a tv-t bámulni, bár a műsorra nem igazán figyeltem. Egyszerűen már kezd nagyon elegem lenni Andyből, pedig jóformán még semmit sem tett. - Már mész is?

- Igyál egy kis teát, aztán próbálj meg aludni - mosolyog rám. - Igen, ma hosszú napom lesz, de este vacsorázhatunk együtt - teszi hozzá.

- Az jó lenne - állok fel, majd indulok el a konyha felé.

- Nem akarok beleavatkozni olyan dolgokba, amihez semmi közöm, de a lányom vagy és érdekel, hogy mi van veled, szóval felteszem, de nem muszáj rá válaszolnod. Minden rendben veletek, Andyvel?

Sóhajtva fordulok vissza az ajtóból, hiszen még én magam sem tudom, hogy hányadán állunk. Tegnap este legszívesebben felpofoztam volna, de inkább hagytam a francba és megelégedtem annyival, hogy nem mellettem hanem mögöttem sétálva kísér haza. Haragszom rá, mert összezavar a hülye dumáival. Haragszom, mert azt hiszi én is meg kell neki nyíljak. Haragszom, mert tudom, hogy akkor fogja elmondani, amit akar, amikor nem fogok tudni elmenekülni előle.

- Őszintén? - kérdem, mire bólint. - Én magam sem tudom, hogy de nem kell aggódnod, felnőttek vagyunk valahogy csak megoldjuk. 

- Tudom, hogy haragszol rá, de néha félre kell tenni ezt az érzést és átadni magad annak, amit régen éreztél a közelébe, mert kicsim neked is szükséged van valakire, aki megnyugtat, aki biztonságot nyújt számodra, és mindketten tudjuk, hogy az a személy nem Nick.

- Én is tudom, anya, de nem olyan könnyű megbocsájtani valaki olyannak, aki hatalmas fájdalmat okozott neked és évekig nem is próbálta helyrehozni - motyogom. - De majd lesz valahogy - mosolyodom el. 

Anya távozása után, egy forró csészével a kezemben lépkedek felfelé a lépcsőn a szobám felé, ahol valahogy el kell érnem, hogy aludjak pár órát, különben végleg meg fogok bolondulni és arra semmi szükség, hogy anya miattam aggódjon majd. Neki így is van elég baja, miattam nem lenne szabad aggódnia. Én már nagy vagyok és egyedül is meg tudom oldani a dolgaim, viszont néha kell egy anyai löket, hogy tudjam mit kell tennem. Azt, hogy Nick nem az a személy, akit keresek magam mellé, azt eddig is tudtam, viszont azt nem akarom elfogadni, hogy Andy lenne az, aki itt hagyott, aki fájdalmat okozott nekem, de bárhogy nézzük mindig hozzá lyukadok ki. Ő az, aki megnyugtat. Mindig ő volt és az ilyen személyeket nem tudjuk megválasztani. Történjen bármi is közöttünk, nekünk mindig az az illető marad fontos, aki először volt az az életünkben, és számomra az Andy.

Halk beszélgetésre ébredek meg, ami az ajtóm előtt folyik. Abban biztos vagyok, hogy az egyik az öcsém hangja a másik személy pedig Andy. Ez nem lehet igaz. Fájdalmas sóhajtással ülök fel az ágyban, majd nézek az ajtóra. Mi a fenét akarhat, alig pár órája váltunk el és akkor sem éppen rózsás helyzetben. 

- Hagyd aludni, Andy, szinte egész éjszaka fent volt és csak bámult ki a fejéből, azt sem vette észre, amikor lejöttem vizet inni - közli vele az öcsém. 

- Ha nem lennétek ilyen kibaszott hangosak, akkor még mindig aludnék - kiáltok ki, mire abbamarad a beszélgetés.

- Most sem mi vagyunk azok, akik ordibálnak, hanem te - hallom meg Andy hangját.

- Csak fogd be a szád - morgom az ajtót nézve, ami másodperceken belül kitárul, majd miután Andy belép a szobámba ismét becsukódik. - Mit akarsz, megint?  Nem volt elég az esti?

- Nem veszekedni jöttem - sóhajt fel. - Én csak bocsánatot szerettem volna kérni, mert a tegnapi kicsit túllőtt a célon. Mindketten túlléptünk egy határt és sajnálom. 

- Melyik részét? Amikor azt mondtad, hogy jobb lett volna, ha nem jövök vissza, vagy azt amikor azt vágtad hozzám, hogy az életed könnyebb lenne, ha engem nem ismertél volna meg? Melyiket sajnálod Andy?

- Mindkettőt - suttogja. - Semmit sem gondoltam komolyan abból, amit tegnap a fejedhez vágtam, egyszerűen csak ideges voltam és ilyenkor kicsúszik egy két szó, aminek nem lenne szabad, de tudnod kell, hogy sosem fogom megbánni azt, hogy megismertelek. Történjen velünk bármi én mindig örülni fogok, hogy azon a napon találkoztunk - mosolyodik el. - Remélem nem haragszol rám nagyon, ha mégis megértem, de arra kérlek, hogy próbáld meg elfelejteni és nem foglalkozni azzal, amit felhúzva mondok, mert azok nem igazak. Tudom, hogy a legtöbben általában azt mondják, amit nyugodtan nem mernek kimondani, de én nem ilyen vagyok nekem ez csak kicsúszott és azóta már ezerszer visszaszívtam, csak persze ez mind hiábavaló, hiszen te tisztán értetted őket. Szóval sajnálom.

- Tudod - fordulok fel tőle. - Azt hiszem ez talán jobban fájt, mint amikor leléptél. Egész éjjel azt éreztem, hogy le kell lépjek, mert ha ilyet mondtál nekem, akkor semmi értelme itt lennem, míg te is itt vagy, de aztán a szívem mégis azt súgta, hogy te nem vagy ilyen és csak felindulásból mondtad. De ha nem sikerül addig agyalnom rajta, míg reggel nem lett és anya meg nem jelent volna, beülök a kocsimba és elhúzok, ismét.

- Tudom, hogy megbántottalak, de nem akartam. Fontos vagy nekem, és ezt nem győzöm elégszer mondani. Bár amikor megteszem akkor mondok valamit ellene, de tudnod kell, hogy minden közül csak ez az igazság. Nem számít mit mondok, fontos vagy nekem és sosem fogok megbánni semmit sem veled kapcsolatban, ezt tudnod kell.

- Lehet nem gondoltad komolyan, de nekem az agyamba égett - állok fel, majd indulok el a szekrényem felé. - Nekem most dolgom van, de később majd beszélünk.

- Ugye nem megint Nickkel találkozol? - lép hozzám közelebb.

- Mi közöd lenne hozzá, ha mégis? - fordulok meg, majd nézek a szemeibe.

- Ha valakin le akarod vezetni a feszültség, akkor az ne ő legyen. Te rám haragszol, és biztos vagyok benne, hogy észre sem venné, ha nem tartanád be a szavad, hogy ma átmész hozzá. Maradj itt velem - lép hozzám közelebb, egészen addig, míg a hátam a szekrényhez nem préselődik. - Bármit is terveztél vele, arra itt vagyok én és nem megyek sehová - támaszkodik a szekrényemre. 

- Nem fekszem le veled, Andy! - csattanok fel, bár a hangom egyáltalán nem olyan magabiztos, ahogy szeretném. - Barátnőd van, fogd már fel!

- Aki két hét múlva lelép - néz mélyen a szemeimbe. - Maradhat a mi titkunk is, ha te nem mondod el senkinek - suttogja, majd mielőtt még megállíthatnám egy puszit nyom a szám sarkába. 

- Francba - morgom, miközben a kezeimmel közelebb húzom magamhoz.

Sziasztok! Sok várakozás után itt az új rész. Remélem tetszett. Innentől kicsit beindul a kettőjük kapcsolata, bár nem ígérek még semmi szenvedélyes történetet, de az is lesz, hamarosan. Mit szóltok a részhez? Szerintetek mire készül Steph? Késő van, de azért remélem valakinek még örömöt okozok lefekvés előtt. Jó éjt!

10.FEJEZET

Doesn't matter who you love all that matters is your love

A gondolataimba merülve kavargatom az előttem lévő forró italt, teljesen megfeledkezve, hogy nem egyedül ülök az asztalán, viszont ebben a percben nem tudok arra a személyre figyelni, mivel gondolataimat teljesen más köti le, mint az ő történetének a hallgatása. 

Meglehet, hogy fontos nekem, és más helyzetben figyelnék rá, érdekelne, amit mondani szeretne nekem, de nem a tegnapiak után. Képtelen vagyok kiverni a fejemből Andy szavait, ahogy azt is, hogy mennyire megnyugtatott a társasága. Eddig sosem értettem, hogy miért mondják azt, hogy a szeretet és a gyűlölet között kicsi a különbség, hát már megértem. Utálnom kellene, gyűlölnöm, mert magamra hagyott a legnagyobb pácban, de nem vagyok rá képes, nem vagyok elég erős hozzá, mivel ő az egyetlen, aki ismer, aki tudja mit szeretnék, aki nem kérdezz semmit csak magához ölel és várja, hogy én mondjam el neki mi bánt. Ő az egyetlen, aki mellett biztonságban érzem magam. Nem számít, hogy mit tett, nem számít, hogy miért, de az egyetlen, akire szükségem van az ő. Ha másnak nem is merem bevallani, magamnak muszáj. Nem tagadhatom azt, miről tudom, hogy igazság. Nem mondtam mindenkinek, hogy jól vagyok és nincs szükségem senkinek a segítségére, amikor nem ezt érzem. Igenis szükségem van, csak én szeretném azt mindennél jobban, hogy ne legyen. De az élet sosem abból áll, hogy teljesítse a kívánságainkat, így ebben nem bízhatok. Magamnak kell őket valóra váltanom, ami csak úgy megy, ha elfogadom, hogy vannak gyengeségeim, amiket egyedül nem tudok legyőzni.

- Steph - szól rám Zoe - tudod jár a pofám és azt hittem, hogy te figyelsz rám, de úgy látszik hatalmasat tévedtem. Egy szavamra sem figyeltél, pedig ez neked is fontos, vagyis az volt régen. De én már beszéltem, míg te fogalmam sincs, hogy min gondolkodtál, akkor örülnék ha elmondanád, hogy mi fontosabb az én dumámtól - könyököl az asztalra, majd szenteli nekem az összes figyelmét. A kezem megáll a levegőben, majd hatalmasat sóhajtok, amiből persze egyből tudja, hogy mi jár a fejemben. - Mondd, hogy már nem azon agyalsz - nyög fel. 

- Te is tisztán hallottad, hogy mit mondott és bocsi, hogy én nem tudom olyan egyszerűen kiverni a fejemből. Ha nem lenne ilyen nagy súlya leszarnám, de basszus ilyen ajánlatot az ember nem tesz csak egy barátjának... tudom, hogy hamarosan magyarázatot fogok rá kapni, de az agyam csak ezen kattog. Nem tudok másra figyelni, mert meg akarom fejteni... vagy inkább elrejteni és olyan magyarázatot találni rá, ami teljesen más, mint amire én gondolok - teszem hozzá halkan. 

- Emlékszel, hogy mit mondtam neked régen? - kérdi tőlem, amikor rájött, hogy másról nem igazán lehet velem majd beszélni. - Én már akkor mondtam, hogy ilyen szoros barátság fiú-lány között nem létezik. Ti azt mutattátok, hogy van és egy idő után én is elhittem, ahogy mindenki, de kit akarsz áltatni, hiszen mindenki látja, hogy amint Andy lelépett te összetörtél és rájöttél, hogy neked nem csak barát. Arra bele sem gondoltál, hogy talán te sem az vagy neki?

- És te arra nem gondoltál, hogy barátnője van, és ha igaz lenne az, amit mondtál, akkor nem lenne vele? - vonom fel a szemöldököm. - Tudom, hogy nem akarod elfogadni, de ő nem érez irántam semmit sem. Igaz furcsa ajánlatot tett, de az nem azt jelenti, hogy érez irántam valamit, ez csak nem is tudom.. felindulásból tette?

- Ezt most mondod, vagy magaddal próbálod elhitetni? - kérdi tőlem komolyan. - A pasi nem tesznek ilyen ajánlatot felindulásból. És már mondtam neked, hogy lehet van barátnője, akivel látszólag jól megvan, de az nem azt jelenti, hogy szerelmes is belé. Mindenki másképpen próbálja elterelni a figyelmét a dolgokról, szóval én azt is kinézem, hogy ő is azt teszi Juliettel...

- Andy nem ilyen - rázom meg a fejem. - Nem tudom ezt kinézni belőle... sosem lenne úgy egy lánnyal, hogy valakit elfelejtsen. Én nem ilyennek ismertem és évekkel ezelőtt tudom, hogy sosem tett ilyet. Soha az életbe nem használt ki senkit sem. És annak ellenére, hogy Juliet a barátnője nem tudom gyűlölni a csajt, nem megy, mert kedves. Hiába érzem azt, hogy engem is pótol vele, nem megy. Kedves, aranyos és barátságos. Ha valaki párt keresne neki, akkor én biztosan őt mutatnám be Andynek.

- Szerintem már lassan te sem tudod, hogy miket beszélsz - nevet fel. - Azt hiszed, hogy neked ez jó, próbálod magaddal elhitetni, de te is tudod, hogy nem így van. Igen, kedves és aranyos, de nem való Andyhez. Hozzá nem ilyen lány illik, vele sosem tudtam elképzelni a jövőjét, de másvalakivel igen.

- Hagyjuk ezt Zoe, oké? - nézek rá könyörgően. - Nem akarok róla beszélni, mégis csak rajta jár az eszem. Inkább mondd el még egyszer röviden, amiről az előbb beszéltél, kérlek.
 - Utálom, hogy ilyen beszari lett az a kemény csaj, akit én ismertem - jegyzi meg. - Téged nem lehetett padlóra küldeni ilyen hamar, de ennek a srácnak sikerül, viszont megsúgom, hogy ez fordítva is igaz. De ha nem akarsz erről beszélni nem fogom erőltetni, még nem, de egyszer majd eljön annak is az ideje. Különben csak arról beszéltem, hogy emlékszel, hogy régen mindig elmentünk sátorozni és most, hogy mindenki itthon van a régi társaságból úgy gondolom, hogy neked is ott a helyed, hiszen élvezted. Lehet, hogy már felnőttünk, de hidd el, hogy én már voltam tavaly is rajta és semmit sem változtunk - nevet fel. - Mindenkinek megmaradtak a régi szokásai és gyerekes viselkedése, szóval két hét múlva mennénk, ugye te is jössz?
Emlékszem, hogy régen imádtam a sátorozást, főképpen, hogy olyan emberek társaságában tettük, akik közel állnak hozzám, akikkel képes voltam elszakadni a modern világból és egy olyan helye menni napokig, ami távol van a technikától. Most is sikerülne? Hiszen azok az emberek lennének ott, akik akkor is, max egy-két új arc. Visszajöttem, azért vagyok itt, hogy az a lány legyek, aki régen voltam, meg persze azért is, hogy a családom közelében legyek. Nem fogok azért lemondani valamiről, mert valószínűleg olyan dolgokat is fogok látni, amit nem akarok.
- Tudod, én azt hittem ennek már rég vége, sosem gondoltam volna, hogy még mindig jártok sátorozni - szólalok meg. - Erre az ajánlatra, hogy mondhatnék nemet, hiszen régen imádtam az erdőben eltöltött napokat, távol mindentől és mindenkitől, elzárva.
- Most is fogod - kacsint rám. - Hidd el, azóta sokat fejlődtünk. Sokkal viccesebbek és cikibbek lettünk - nevet fel. - Tábortűz, éneklés, esti séták az erdőben és ami a legfontosabb, piálás. Általában van mindig egy ember, aki másnap elmondja, hogy milyen baromságokat tettünk, mert csak ő emlékszik rá. Meglátod, hogy az lesz a legjobb négy napod ebben az évben.
- Ne aggódj, nem felejtettem el az eddigieket sem, bár most egy kicsit furcsa lesz, hiszen nem lesz pontosan olyan, mint régen... de az újdonságtól nem kell megijedni, tovább kell lépni és elfogadni azt, hogy már nem a múltban élünk, hanem a jelenben.
- Remek, tudod az öcséd biztos volt benne, hogy nem fog sikerülni meggyőzni téged, de úgy látszik jön nekem egy jó kis összeggel.
- Ti komolyan fogadtatok ezen? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Ismerlek - vonja meg a vállát - és szerettem volna bebizonyítani neki, hogy nekem van igazam és jobban ismerlek, mint ő téged és láss csodát, nekem lett igazam, szóval erre most innék egyet, de még túl korán van hozzá - sóhajt fel.
- Neked a piához sosincs korán - kuncogok fel. - Mindig azt mondtad, hogy az ír kávé a legjobb, bár azt mindenki szereti, nem elég, hogy felébreszt, de még jókedvre is derít.
- Akkor miért nem azt iszol? - szűkíti össze a szemeit.
- Mert, én képes vagyok anélkül is jókedvű lenni, hogy igyak... bár nem most, de idővel menni fog. Ha most innék az csak rontana a helyzeten, és semmi szükségem arra, hogy hülyét csináljak magamból, ahogy részegen vagy kicsit becsiccsentve szoktam.

***

Álmosan ülök le Nick kanapéjára. Megígértem neki, hogy este átjövök, de valahogy már nem vagyok olyan biztos, hogy jó ötlet volt. Kezd bűntudatom lenni, viszont azt nem értem, hogy miért... Bár egy sejtésem van, de az igazán nagy hülyeség, mivel semmi sincs közöttünk. De ha ez így van, akkor mi a francért érzek bűntudatot, mint egy barátnő, aki éppen megcsalni készüli a szerelmét. Tudom, hogy Andy nem díjazza, hogy jóban vagyok Nickkel, de ez ellen nem tehet semmit, nem szeretem ha megmondják, hogy mit csináljak és ezt ő is pontosan tudja. A gyerekekben is benne van, ha valamit megtiltanak nekik, annál inkább szeretnék, én is így vagyok ezzel, de nem csak azért vagyok itt, mert megtiltották, hanem mert itt akarok lenni, mert jól érzem magam vele és egy kis időre kikapcsol. Nem tudom, hogy az igaz, amit Andy mondott róla, bár van benne valami, de az régen volt. Tudok róla, hogy Nicknek bejöttem, de én sosem éreztem iránta semmit. Jó vele lefeküdni, de ennyi és ezt meg is mondtam neki. Csak szex, és ő ezt elfogadta. Jobban belegondolva a helyzetbe, talán azért tette, mert tudja, hogy Andynek ez sem sikerült? Ezzel akarja bosszantani? De miért? Nem értem, ő talán tud valami, amit én nem? Mindenki tud valamit, amit én nem látok? 

- Minden rendben, nagyon csendes vagy? - húz az ölébe. - Amióta bejöttél nem igazán szólaltál meg, csak ha kérdeztem valamit tőled - simít végig az arcomon.

- Csak fáradt vagyok - hazudom. - Nem akarom elrontani a hangulatot, de legszívesebben már most lefeküdnék - sóhajtok fel. - Itt aludhatok? - nézek a szemeibe.

- Ugye ezt te sem kérdezted komolyan? - vonja fel a szemöldökét. - Pontosan tudod, hogy bármikor jöhetsz és maradhatsz is - kacsint rám. 

Tisztában vagyok vele, hogy hülyeséget teszek, ahogy azzal is, ha itt maradok, abból nem lesz pihenés, de vonzz a veszély. Vonzz az, hogy valakinek ellent mondjak, még akkor is, ha én is látom, hogy nem jó. Senki sem tilthat meg nekem semmit sem, amíg magamtól rá nem jövök, hogy nem jó, amit teszek addig nem érdekel, hogy a többiek mit mondanak. De akkor mi lesz, ha már tudni fogom és mégis azt fogom tenni, mert az könnyebb? Megbántom vele a számomra fontos embereket és lehet ennek köszönhetően majd el is vesztenem őket mégsem fog érdekelni? Nem lehetek ilyen. Nem egyezhetek bele ebbe, mert az nem én lennék.

- Tudod mit? - emelem fel a fejem. - Tudom, hogy az előbb kérdeztem, de talán jobb lenne, ha hazamennék. Álmos vagyok és fáradt, semmire sem lennék jó, de ha szeretnéd holnap átjövök, mikor kipihent leszek.

- Ahogy szeretnéd - mosolyog rám. - Kipihenten mindketten jobban élveznénk az estét, és erőhöz is szükség van hozzá.

- Perverz - nevetek fel. - De értékelem, hogy aggódsz miattam - nyomok egy puszit a szájára, majd felállok az öléből és a cuccaim pakolászom. - Holnap találkozunk - intek neki még egyszer majd lépek ki a lakásból.

Annak ellenére, hogy ebben a városban sosem szokott hideg lenni, az esti levegő hűvös, összébb húzom magamon a vékony felsőm, majd gyors léptekkel indulok el a sötét, puszta utcán. Hirtelen egy pár terem előttem, majd meghallom a fiú hangját és egyből felismerem az illető párost. A nevetése olyan számomra, mintha a szívembe szúrtak volna egy kést és párszor megfogatnák bennem. Bánt, hogy más mellett boldog, ahogy az is, hogy nem én vagyok az a lány, akivel sétál. Ebben a városban minden arra emlékeztet, hogy régen itt sétáltam vele éjjel és milyen jól szórakoztunk, de most már semmi sincs ebből, már nem én vagyok az a lány, akivel ezt csinálja. Lassítok a lépteimen, majd leülök egy üres lócára. Semmi kedvem utánuk baktatni, miközben minden szavukat hallom. A lábaimat felhúzva karolom át őket, majd helyezem állam a térdeimre. 

Mindenkivel megesik, hogy néha belegondol, hogy mi lett volna ha... annyira, de annyira utálom ezt a helyzetet, de mégis most éppen arra gondolok, hogy milyen lenne az életem, ha azon a napon nem úgy alakulnak a dolgok. Ha minden ment volna tovább és boldog lennék. A számomra fontos emberek még mindig a közelemben lennének, arra az egyetemre jártam volna, amelyikre akartam, és valószínűleg a szerelememmel élnék, aki irtó féltékeny lenne Andyre. 

- Egy idióta vagyok - suttogom magam elé nézve. 

- Minden oké? - szólít meg egy túlságosan ismerős hang, mire mély levegőt véve fordulok felé. - Steph? - szalad ráncba a homloka. 

- Helló, Andy - motyogom.

- Mit keresel itt? - lép hozzám közelebb. - Meg fogsz fázni, és sötét is van, bármi történhetne veled, elment az eszed?

- Meglehet - nevetek fel szenvedve. - De különben is, nem kell értem aggódnod, jól vagyok.

- Hát persze, hogy jól vagy, én is pontosan ezt látom - ül le mellém, majd karol át. - Miért kínzod magad? - kérdi halkan. - Egyedül a sötétben, egy kihalt utcában nem igazán ajánlatos egy ilyen lánynak ücsörögnie, főképpen nem úgy, hogy teljesen a gondolataiba van merülve. Bárki leszólíthatott volna, vagy csinálhatott volna veled valamit, mielőtt még elmenekülhettél volna - jegyzi meg dühösen.

- Bocs, hogy nem volt kedvem utánatok sétálni - morgom. - Nem akartam megzavarni a randitokat, így inkább megvártam, míg elég nagy lesz köztünk a távolság... arról nem tehetek, hogy a hülye gondolataim nem hagynak nyugodni és folyamatosan azon agyalnak, hogy mi lett volna ha...

Ki akarok szabadulni a karjaiból, de nem engedi, szorosabban tart. Mintha szavainak köszönhetően megfeszült volna, de hát mit is várok, Andy mindig ilyen volt.

- Engedj már el - csattanok fel. - Haza akarok menni és bebújni a meleg ágyamba, nem pedig itt tölteni az éjszakát egy ismeretlen személlyel.

- Idefigyelj Steph! - fordítja az arcom az övéje felé. Túl közel van, annak ellenére, hogy szinte semmit sem lehet látni az utcán, kék szemei csillognak a sötétben. - Egy valamit jobb, ha megjegyzel és soha többet nem felejtesz el! Te sokkal fontosabb vagy nekem, nála! Mindig is az voltál és az is leszel, ezt sose feledd. Nem számít, hogy kivel vagyok, nem számít, hogy mi történik, te vagy az első.

- Akkor miért érzem magam folyamatosan utolsónak a közeledben? - suttogom.

- Mert tiltakozol az ellen, amit te magad is érzel, ne csak én - hajol hozzá közelebb, majd nyom egy puszit az orromra, amitől én felsóhajtok. - Mert te is éppen annyira szeretsz, ahogy én téged.

Sziasztok! Tudom, hogy rég volt rész, de már vége mindennek, ami miatt nem volt idő rendesen írni, így most újra itt vagyok. Az érettségim jól sikerült, felvettek egyetemre is, szóval már nincs miért aggódnom, innentől kezdve végre nekem is nyár van, amit ki fogok használni és élvezni. Remélem tetszett a rész és várjátok majd a folytatást! Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat! További szép napot!

9.FEJEZET

In the bedroom 

Gondolkozás nélkül tettem fel az utolsó kérdésem, amit egy másodperc múlva már meg is bánom. Nekem teljesen elment az eszem? Igaz, meg szeretném tudni, hogy miért ajánlotta fel magát nekem - basszus de furán hangzik - de az nem azt jelenti, hogy ebben a pillanatban meg is akarom vele beszélni, viszont ebből a kérdésből biztosan úgy gondolja. Jó lenne egyszer végre gondolkodni is mielőtt megszólalok, hiszen a rohadt életbe, anya és Amy a másik szobában vannak, és amilyen szerencsém van voltam olyan hangos, hogy ők is tisztán értsék a kérdésem, ami nem kicsit lenne ciki. Zavartan túrok a hajamba, mivel a francba is én okozom magamnak a bajt. Lehet, hogy kimondom szinte mindig, amit gondolok, de ezt nem pont így terveztem, nem mások előtt kellett volna feltegyem.

- Tudod mit - nyögök fel fájdalmasan - inkább felejtsd el, amit kérdeztem. Nem érdekel a válasz, egyszerűen csak képes vagy felhúzni a puszta jelenléteddel és elfelejtek gondolkodni mielőtt megszólalok.

- A faszt nem érdekel! - szólal fel Brandon. - Érdekel, az nem is kifejezés, sokkal inkább én vagyok az, akit ez kicsit sem érdekel. Oké talán egy kicsit igen, mert a nővérem vagy, de annyira mégsem - túr a hajába.

- Igazad van! - szedi össze magát Andy, majd áll fel és indul meg felém. - Gyere menjünk fel és beszéljük meg a dolgokat, ahogy a felnőttek szokták - néz a szemeimbe.

Érzem, ahogy a torkom egyre jobban kiszárad. A gondolattól, hogy kettesben kellene legyek vele a szobámban, ahol még egy ágy is található, már most a frász jön rám, de a másik részem, egy apró kis részemnek felkeltette az érdeklődését, és ezért utálom magam. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék két lábon felsétálni a lépcsőn úgy, hogy tisztában vagyok vele mi vár rám, ha felértünk. 

- Jössz? - vonja fel a szemöldökét. - Beijedtél? Az előbb még te akartad, hogy magyarázzam meg, már nem szeretnéd? - vigyorodik el.

- Idegölő vagy - morgom, majd erőt véve magamon állok fel és nézek rá, arra várva, hogy elinduljon, mert nincs az az csoda, hogy én előtte sétáljak fel a lépcsőn. - Menj már - mutatok felfelé.

Kuncogva indul meg előtte, mire én a szemeim forgatom. Szar, ha a másik ismer téged, míg te nem vagy benne biztos, hogy ez a te részedről is így van és tudja, hogy miért szeretnéd ha előtted menne. Magabiztosan sétál a folyosón, majd nyomja le a szobám kilincsét és lép be a kis birodalmamba.

- Egy szóval sem mondtam, hogy bejöhetsz - jegyzem meg a hátánál állva.

- És mégis, hogy gondoltad a beszélgetést? - fordul meg, aminek következtében közel kerülünk egymáshoz, túlságosan közel. - Én állok az ajtó egyik oldalán, te pedig a másikon? - lép egyet felém, mire én automatikusan hátrálok. A francba is ez már most rosszul alakul, talán sokkal rosszabban, mint amit a lépcsőn felfelé jövet képzeltem el. - Mi a baj? - dönti oldalra fejét.

- Mi... mi a francot csinálsz? - kérdem tőle halkan, amikor a hátam már az ajtóm érinti, ő pedig közel van hozzám, de mégsem érint meg, amiért ebben a pillanatban hálás vagyok, nem is kicsit.

Hatalmas tenyereit a fejem mellett támasztja meg, és néz le rám. Igaza volt Brandonnak, már lent is forrt köztünk a levegő és ebben, ez a szituáció nagyon nem segít, sokkal inkább ront az egész helyzeten. Miért áll ilyen közel hozzám? Miért néz így rám? Miért olyan ismerős számomra ez a helyzet?

- Remegsz - suttogja. - És valahogy úgy érzem, hogy nem a félelem miatt, hiszen te sosem féltél tőlem. Azt megértem, hogy utálsz, mert leléptem, amikor szükséged volt rám, de sosem féltél tőlem és nem is fogsz, hiszen pontosan tudod, hogy soha az életbe nem ártanák neked, esetleg tennék valamit, amit te nem szeretnél - néz a szemeimbe. - Szóval kíváncsi vagy, hogy miért tettem fel neked aznap este azt az ajánlatot, legyen elmondom.

- Megoldható lenne, hogy ne úgy tedd, hogy én sokba legyek szorítva? Igazán kellemetlen a helyzet és semmi kedvem így végighallgatni a történeted, amit minden bizonnyal ebben a pillanatban találsz ki - forgatom meg a szemeim. Szavaim lehet, hogy magabiztosnak tűnnek, de éppen ezt akarom, mivel belül mindent érzek csak ezt nem. Egy hajszál választ el attól, hogy a lábaim kicsússzanak alólam, de ezt az örömöt nem fogom neki megadni, ezért kell elérnem minél hamarabb, hogy legalább pár centivel távolabb kerüljek tőle. 

- Gonosz leszek, én pontosan így akarom neked elmondani - szólal meg pár másodperc múlva. - Tévedsz Steph, nem most találom ki a sztorit már egy hete bennem van és talán másnap el kellett volna jönnöm, de nem ment. Dühös voltam rád. Nagyon dühös - morogja. - Te vagy az a személy, aki pontosan tudja, hogy mennyire utálom, ha valaki figyelmen kívül hagyja azt, amit kérek tőle, főképpen akkor, ha az egy apróság - jelenti ki, mire én csak morgok egyet. - Csak arra kértelek, hogy ne menj el vele, vártam... az utolsó pillanatig vártam, hogy még mielőtt beülnél mellé visszajössz... hozzám - suttogja. - Egy idióta voltam, hogy nem mentem utánad. Tudod, hiába akarom magammal elhitetni, hogy csak azért mentél el vele, hogy engem bosszants nem megy. Láttam a szemedben, hogy te is akarod... nem pedig azért, mert én megtiltottam. És igen, lehet, hogy mondtam olyat, hogy ha valakivel le akarsz feküdni, akkor az legyek én, nem pedig ő és tudod mit, egy cseppet sem bánom. El sem tudod képzelni, hogy mennyire nehezemre esett másnap, hogy ne verjem be a képét. Steph, tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem, tudod, hogy képes lennék bármire érted. Nem hiába mondtam azt neked, hogy nem tudnák úgy tenni másnap, mintha mi sem történt volna, mert rólad van szó. Te annyira más vagy, teljesen más mint amilyennek ismertelek, de erre akkor jöttem rá, amikor már késő volt... leléptem és itt hagytalak a legnagyobb pácban... egyedül...

Könnyek mardossák a szemeim. Tisztában vagyok vele, hogy ő is látja őket és tudja, hogy nem fogom bírni visszatartani őket. Mit akar ezzel mondani? Mire jött rá, amit nem tudott régen? Mire jött rá, amikor már túl késő volt? Miért nem mondja ki? Miért?

- Ne... - motyogom lesütve a szemeim, próbálva nyugtatni magam. - Ne folytasd... kérlek, ne hozd fel azt a sok emléket, amiket el akarok felejteni... ne mond azt, hogy fontos vagyok neked... Semmi sem érdekel ami veled kapcsolatos. És mi az, hogy más vagy, mint aminek régen láttál és későn jöttél erre rá? Én ugyanaz vagyok, én önmagam voltam, míg te nem... mert ha az lettél volna, akkor képtelen lettél volna itt hagyni, amikor minden összeomlott körülöttem... - engedem szabadjára az első könnycseppet.

- Már mondtam neked, ha sírni akarsz, akkor engedd, hogy én vigasztaljalak meg téged, hadd legyek én az, aki megpróbálja elterelni a gondolataid, hiába én vagyok az oka mindennek... ne zárd magadba - nyúl az állam alá. - Nem tudom elmondani elégszer, hogy mennyire sajnálom, amit akkor tettem, de engedd meg nekem, hogy elmagyarázzam és megpróbáljam helyrehozni. Nem akarom úgy tölteni ezt a pár hetet, hogy itt vagy, de olyan, mintha itt sem lennél, mert nem érinthetlek meg, nem ölelhetlek magamhoz... nem aludhatok veled - suttogja.

Ennyi kellett. Nem bírom tovább, zokogásban török ki, lecsúszva a földre, kezeimbe temetve az arcom. Semmit sem mondott, amivel képes lenne megríkatni, viszont az elég számomra, hogy itt van, hogy nem adja fel a küzdelmet, hogy újra a bizalmamba férkőzzön. A magyarázatának köszönhetően csak jobban összezavarodtam, nem értem mit akar vele közölni, vagy sokkal inkább nem akarom megérteni. 

- Itt vagyok - karol át, majd vesz az ölébe. Érzem, ahogy a súlya alatt besüpped az ágyam. Hosszú ideje most először érzem azt, hogy otthon vagyok. Otthon vagyok a karjaiba, ami csak növeli a zokogásom. Annyi fájdalmat okozott, de mégis ő az, akit akarok. Ő az, aki fontos nekem, ő az, akit szeretek. Mindig ő volt az, csak én próbáltam elhitetni magammal, hogy nem így van. Karjai szorosan láncolnak magához, én pedig pánikszerűen markolom a pólóját, mintha ezzel szeretném, hogy örökre itt maradjon velem, hogy ne hagyjon még egyszer magamra, ilyen hosszú időre. Nem bocsájtottam meg neki, valószínűleg teljesen sosem fogok, de hiányzik és ezt képes vagyok beismerni. - Nyugodj meg - puszil a nyakamba.

- Miért hagytál itt azon a napon? - kérdem szipogva. - Rád volt szükségem, hiszen tudod, pontosan tudod... hogy azon a napon annyi minden történt velem, hogy azt el sem lehet képzelni... Egyedül hagytak, visszautasítottak, elvesztettem valakit... a legjobb barátomra volt szükségem és mit kell észrevegyek, hogy őt is elveszítem. Mindet és mindenkit egyszerre, aki volt nekem. Egy nap, alig három óra leforgása alatt...

- Sajnálom, kicsim - szorít erősebben, aminek köszönhetően alig kapok levegőt, de nem érdekel... nem számít, mert a karjaiban tart. - Sajnálom...

Elhiszem, hogy sajnálja, ahogy azt is, hogy már megbánta, de ez még mindig nem változtat azon, amit éreztem. A pasim dobott, mert jobb csajt talált magának - ez még nem a világvége, de azért fájt - aztán az egyetem, ahová jelentkeztem az utolsó pillanatban visszautasított, a hívás, amely közölte velem, hogy apa már nem lesz mellettem, aztán Andy... Ez minden embernek sok lenne egy napra, nemhogy egy kislánynak, aki nem éppen volt erősnek mondható, bár ő annak hitte magát. 

- Hiányzik -suttogom. - Azt az éjszakát végigsírtam... összeomlott a világom, és még most sem tudom biztosan, hogy miért léptél le te is... csak sejtésem van... de... de tudod mi a legszomorúbb? 

- Micsoda? - kérdi halkan.

- Hogy annak ellenére, hogy az apám, aki közel állt hozzám meghalt, mégis te hiányoztál a legjobban. Te voltál az, aki maradandó sebet okozott, ami sosem fog begyógyulni. Annyira hiányoztál, és annyira utálom, hogy utálnom kellene, de nem tudok nélküled önmagam lenni. Utálom, hogy nem vagy ott, amikor szükségem van rád... utálom, hogy nem bújhatok hozzád... és utálom, hogy azt mondtad egy hete... utálom, mert azóta azon gondolkodom, hogy mit jelent... utálom, mert kellesz nekem, hogy éljek.

Semmit sem mond, de érzem, ahogy az izmai megfeszülnek. Tudom, hogy ezzel bűntudatot ébresztek benne, de megérdemli, az úgyis semmi lesz ahhoz képest, amit én éreztem miatta... 

- Khm... tudom, hogy már nem egyszer utasítottad vissza ezt, de azért megpróbálom még egyszer. Engedd meg nekem, hogy elmagyarázzak mindent, teljesen mindent őszintén és nyíltan, azt is ami egy hete volt, a múltat is. Csak egy esélyt kérek....

- Nem akarom megbánni, hogy meghallgatlak... - suttogom.

- Nem fogod ígérem, miután elmondtam addig üthetsz, amíg csak akarsz, de előtte hallgass végig... ha mindenek után úgy gondolod, hogy nem akarsz velem találkozni és nem akarod helyrehozni, ami köztünk volt, akkor elfogadom, de hallgass meg előtte.

Tisztában vagyok vele, hogy nem halaszthatom örökre és egy nap meg kell hallgatnom, de az lesz életem egyik legnehezebb napja, pillanata, mert tudom, hogy miután elmondta összetörök és akkor fogalmam sincs, hogy mi lesz velem. Szükségem van rá, de nem biztos, hogy képes leszek legyőzni a makacs énem és újabb utolsó esélyt adni neki.

- Rendben, legyen... - adom tudtára a válaszom. - De ígérj meg nekem valamit Andy - kérem tőle, mire bólint egyet - ha megbocsájtok ígérd meg nekem, hogy többet nem hagysz majd magamra, ígérd meg, hogy nem kell újra elveszítselek.

- Ha minden úgy alakul ahogy szeretném, akkor nem kell, akkor végig melletted leszek - biztosít róla. - De szükségem van egy kis időre, hogy összeszedjem a gondolataim és ne üljek majd előtted percekig hallgatva, csak pár napot kérek.

***

Fogalmam sincs, hogy megbánom-e majd, amibe belementem, de ha nem tettem volna, akkor sosem tudhatom meg, hogy mi lett volna a vége és én utálom azokat a mondatokat, hogy mi lett volna ha... Nem mentünk le enni, bár nem is zavartak minket, amiben biztos Brandon keze van benne. Andy azóta itt fekszik mellettem, bár nem beszélünk, de már az is jól esik, hogy érzem, hogy itt van a közelembe.

- Történt azóta valami Nickkel? - teszi fel hirtelen a kérdést.

- Találkoztunk, de ha arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz, akkor nem - pillantok felé. - De miért érdekel ennyire?

- Már mondtam neked, de majd megérted, ha eljön az ideje. 

Utálom, amikor ezt mondják, de tisztában vagyok vele, hogy adtam neki időt, így most nem fogom azt mondani, hogy baszok az időre Andy, én tudni akarom. Ki fogom várni, hiszen már hónapokat vártam, mit nekem még pár nap?!

- Sosem gondoltam volna, hogy valaha azt mondom, hogy fura veled egy ágyon feküdni, de ne lepődj meg, hogy most ezt teszem - nevetek fel.

Felém fordítja a fejét, majd mosolyogva megrázza azt, miközben továbbra is engem néz, amitől kezdek zavarba jönni, hiszen elképzelésem sincs, hogy mi játszódhat le a fejében.

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy egy ideje nem volt rész, de volt rá okom. Méghozzá az érettségi és az arra való készülés. 4.-én kezdődik és egész héten az lesz... szóval azt sem tudom, hogy voltam most képes nektek megírni egy részt úgy, hogy egész nap tanultam majdnem 23 óráig. De itt van és remélem örültök neki! Tudom, hogy sokan számítottatok arra, hogy ebben a részben kiderül minden, de néhány apróság már így is kiderült benne, viszont a java még hátravan. Remélem tetszett! Véleményeiteket várom!