6.FEJEZET

Awkward 

 

Kezdem kicsit unni, hogy ahányszor csak eltervezem, hogy a mai nap folyamán nem találkozom semmilyen zavaró tényezővel, biztosra vehetem, hogy a nap minden egyes percében valahol bele fogok botlani, ha tetszik, ha nem, de ami a legrosszabb, hogy ez, akkor is megtörténik, amikor éppen semmit sem döntök el magamban. Karma. Más már nem igazán jut eszembe az elmúlt három napról. Ha nem nálunk találkoztam vele, akkor a boltban, ha nem a boltban, akkor a városban, valahol mindig megjelent, és én kezdem kicsit azt érezni, hogy követnek, pedig a francba is tudom, hogy nincs így, egyszerűen csak olyan személy vagyok, aki vonzza a bajt. 

Az elmúlt napokban próbáltam felidézni a történteket, de persze ezzel sem jutottam semmire, még mindig nem tudom, hogy mit történhetett, amiről én megfeledkeztem. Unalmamban, amikor a szobámban rejtőztem, ahová tudtam, hogy nem fog bejönni még utána is olvastam pár dolognak. Néha elnyomjuk az olyan emlékeinket, amik fájdalmat okoznak nekünk, így kezdem azt hinni, hogy jobb is, ha nem emlékszem semmire sem, mivel lehet, hogy csak kiborulnék tőle, arra pedig semmi szükség. 

- Ezt nem hiszem el! - vágok egy párnát a velem szemben lévő falhoz. Barndonnak muszáj hajnali tízkor zenét bömböltetni a mellettem lévő szobában. Az egy dolog, hogy a gondolataim miatt nem tudok aludni, de így ha valahogy sikerülne is kizárnom őket, képtelen lennék visszaaludni és az én szervezetemnek, minimum 12 óra alvásra van szüksége vagy nyűgös leszek, ami ma tuti, hogy elő is fog jönni, hiszen nem igazán aludtam többet 6-nál. Morogva dobom le magamról a takarót, majd pattanok lábakra és indulok ki a szobámból, egyenesen a mellettem lévőbe. - Brandon! - ordítom el magam. - Megtennéd, hogy nem ebben az órában basztatod ezt a zenét? - pillantok a velem szemben levő öcsémre, aki csak vigyorog rám, majd oldalra néz, mire én összeráncolt szemöldökkel pillantok ugyanabba az irányba. - Hát ez csodás - motyogom az orrom alatt. A zene hirtelen lehalkul, így már nem kell ordítozni, ahhoz, hogy megértsük egymást. - Köszönöm, én most megyek aludni...

- Legközelebb - köszörüli meg a torkát a fekete hajú volt barátom - ha felöltözve gyere át - néz végig rajtam, mire arcom forróság önti el. Nem gondoltam volna, hogy ilyen korán itt találom, meg sem néztem, hogy mi van rajtam, hiszen tudom, hogy az öcsémet nem igazán érdekli, de jobban belegondolva talán meg kellett volna néznem, és nem csak egy bugyiba és felcsúszott toppba átvágtatni ide.

- Ne bámulj már - húzom lejjebb a toppom, de ezzel csak azt érem el, hogy többet mutasson a dekoltázsomból. - Komolyan? - fordulok Brandon felé. - Neked is muszáj úgy nézned, ahogy, hiszen a nővéred vagyok a francba is - túrok a hajamba.

- Lehet, hogy a nővérem vagy, de én meg pasi - vonja meg a vállát. - De ne aggódj, sosem izgulnék fel tőled, még drogos állapotban sem, nem vonzódom a... mármint hozzád és ez sosem fog megváltozni.

- Minden lány ezt akarja hallani, de értem mire céloztál öcsike, de ahogy látom csak te vagy vele így, ebben a szobában - morgom. - A barátnőd előtt is ezt csinálnád? - mordulok rá.

- Nem csinálok semmit - emeli fel a kezeit.

- Mondogasd csak magadnak, de én nem vagyok vak, és most pofa be, és azt a szar vissza ne kapcsoljátok, mert nem állok jót magamért - fordulok meg, majd vágtatok át a saját szobámba.

Mielőtt még becsapnám a saját szobám ajtaját, hallom, hogy az öcsémből kitör a röhögés. Aha, tényleg nagyon vicces volt az előző szituáció. Komolyan, a volt legjobb barátod, akinek csaja van, úgy bámul, mintha még sosem látott volna ezelőtt így, pedig ez egyáltalán nem igaz. Sokszor voltam már előtte hiányosabb öltözékben is, de ez sosem zavarta, engem viszont most nagyon is, amikor úgy nézett, mintha fel akarna falni a szemeivel. A hideg is kiráz tőle, és ez azért baj, mert nem rossz értelemben.

Utálom, hogy minden után még most is képes vagyok ezt érezni a közelében. Olyan rég láttam utoljára személyesen. Az ember azt hiszi, hogyha valakit nem látsz és kizárod az életesből, akkor megszűnnek az érzések. Aha, de csak hisszük, ugyanis ahhoz nem elég néhány év, ha te magad még mindig fontosnak tartod őt. Tegyen bármit egy személy, ha te fontosnak tartod, akkor az is fog maradni, történjék bármi. Számomra Andy itt van. Bármennyire is szeretném azt mondani, hogy leszarom és nem érdekel, nem tudom, mivel a szívem mélyén egészen más valamit akarok, mint az agyamban. 

***

- Brandon, megmondtam, hogy nincs kedvem menni! Miért olyan nehéz ezt felfogni? - nyögök fel. - A múltkor is rossz vége volt.

- Steph, magadnak hazudsz - sóhajt fel. - A múltkor pedig egyáltalán nem volt rossz vége. És hidd el, hogy nem foglak békén hagyni, míg nem mondsz egy elfogadható indokot.

- Azt miért nem elég elfogadható, hogy nem tartozom oda? - vonom fel a szemöldököm.

- Mert ez hülyeség! - csattan fel. - Te nem azért nem akarsz jönni, mert nem éreznéd jól magad a társaságban, hanem, mert Andy is ott lesz, vele nem akarsz találkozni, nem pedig a többiekkel, akikkel régen jóban voltál. Ők várnak téged és nem hiszem, hogy szeretnéd őket cserbenhagyni, mint a múltkor. Nem azért jöttél ide vissza, hogy apácaként élj kedves nővérkém - forgatja a szemeit.

- Nem megye! - emelem fel a hangom. - Igen, ő is benne van az indokomban. De a francba is, Brandon, szerinted én a közelében akarok lenni és nézni, ahogy ő már továbblépet, miközben én még nem? Semmi kedvem ezt bámulni... én képtelen vagyok elfelejteni azt, ami volt és tudod mit nem is akarom, mert azok életem legszebb emlékei, de most, hogy itt van és tudom, hogy az a négy év és az előtte lévő egy hét kibaszott szar volt, csak szenvedek, ha látom és abból köszi szépen, de nem kell.

- Álljon meg a menet - emeli fel az ujját. - Te azt hiszed, hogy túltette magát azon, ami volt? Mondd csak, neked az agyad gondolkodó része a világ másik felén maradt? Ő nem tette túl magát rajtad. Az, hogy barátnője van és kívülről boldog, mióta jelenti azt, hogy belül is? Megértem, hogy szar Juliettel látnod, mivel úgy érzed, hogy átvette a helyed, de ő a barátnője Steph és te sosem voltál az. Megbántott, igen megértem, hogy dühös vagy rá, de még fontos neked és ezt a vak is látja, csak te túl makacs vagy ahhoz, hogy ezt beismerd és adj neki még egy esélyt, amiben biztos lehetsz, ha megkapja nem fogja elbaszni, mint az előzőt...

- Miért véded ennyire? Mi a francot tudsz te, amit én nem? - nézek a szemeibe. - Úgy beszélsz, mintha te biztos lennél benne, pedig mindenki pontosan tudja, hogy a jövőt nem lehet megjósolni, ahogy eltervezni sem! Mit tudsz, amit én nem? Mondd el, mondd el, hogy megértsem Brandon! - parancsolom.

Ilyenkor hálát adok az égnek, hogy anyának más dolga akadt, mert biztosan nem örülne, ha a mi üvöltözésünket kellene hallgassa órákon át. Nem igazán szoktunk veszekedni, de amikor Andy jön fel akkor nem egy véleményen vagyunk és érzem, hogy valamit titkol az én öcsikém, amivel nagyon fel tud húzni, mert hiába kérem, sosem árulja el nekem.

- Nézd, tudom, hogy szarul esik az, hogy mellette is kiállok nem csak melletted, de meg kell értened, hogy te nem tudsz mindent és nem is adsz neki esély megmagyarázni, szóval ne várd el, hogy csak melletted álljak, mert ha meghallgatnád, ha engednéd, hogy mindent elmondjon, amit gondol, akkor már rég nem kellene ezen veszekednünk. Abban igazad van, hogy én tudok valamit, amit te nem, de ne várd, hogy megosszam vele, mert az nem az én dolgom és nem is fog megtörténni, míg Andy nem akarja, hogy megtudd!

- Menjetek mindketten a pokolba! - állok fel. - Nem fogom meghallgatni, nem érdekel, amit mondani akar! Leszarom! Csak hagyjatok már békén... - suttogom.

- Én nem foglak ezzel zaklatni, ha végre abbahagyod a hisztit és nem akarsz majd minden találkozót elfelejteni, mivel te nem akarsz a közelében lenni. Ha leszarod, akkor simán eljöhetsz és találkozhatsz a régi ismerőseiddel és bulizhatsz. Tudod, hogy hol a határ, hiszen nagylány vagy, de akkor tartsd is be és minden rendben lesz.

- Ha azt mondom, hogy elmegyek, akkor leszállsz rólam? - sóhajtok fel, megadóan, mire bólint. - Jó, legyen, csak ne beszéljünk róla és ha lehet, ne engedd, hogy ő hozzon haza még egyszer.

- Gyanús vagy te nekem - gondolkodik el. - Jól érzem, hogy te emlékszel arra a reggelre, vagy csak a képzeletem csal? - vonja fel a szemöldökét, mire megdermedek. - Hát persze, hogy emlékszel - csapja össze kezeit. - Másra is? 

- Ha emlékeznék másra is, akkor nem lennék ilyen kibaszott feszült - csattanok fel. - Annyit tudok, hogy vele aludtam, mint régen, mást semmit...

- Na jó, ha ezt elárulom neked azzal semmit sem mondok, hiszen ha ezt tudod, akkor ez nem lesz nagy szám. Te kérted meg aznap, hogy maradjon veled. Éppen távozni akart, miután lefektetett téged, de te elkaptad a kezét és arra kérted, hogy maradjon veled, így kerültetek egy ágyba, bár ő valahogy nem tudja, hogy te tudsz erről...

- Jó színésznő vagyok - motyogom. Tehát én kértem meg rá. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom tenni részegen, bár ha nagyon mélyre ások, akkor sejtettem. Hiszen fontos nekem, szeretem, biztonságban érzem magam vele, és mindig az ő karjaiban aludtam el a leghamarabb. - Ne mondd el neki, hogy tudom, jó?

- Utálok titkolózni, de legyen. Most az egyszer nem mondok neki semmit, de tudd, hogy örülne, ha tudná, hogy tudsz róla.... bár kicsit zavart is lenne a közeledben, de örülne.

- Kösz - suttogom, majd levágom magam a kanapéra. - Nem igaz, hogy ezt pont tőled kérdezem, akinek valószínűleg már a válaszát is tudom rá, de most csak te vagy itt - vonom meg a vállam. - Szerinted mit kellene tennem?

Persze, tisztában vagyok, hogy ebből a kisebb veszekedésből Brandon véleményét már hallottam erről, és valószínűleg nem fog tetszeni, amit mondani fog, de meg akarom hallgatni, anélkül, hogy közbeszólnék. Ő itt volt ebben a négy évben, és valami csoda folytán jóba lett a tőle jó pár évvel idősebb pasival, aminek egyszerre örülök és nem is. Andy jó ember, csak így Brandon miatt, nekem is el kell őt viselnem ebben a három hónapban.

- Őszinte leszek Steph, és neked nem fog tetszeni, de hallgass meg és gondolkozz el rajta. Először is, le kell nyugodnod, majd meghallgatnod, amit mondani akar. Biztosan fájni fog és ki fogsz tőle borulni, de meg kell hallgatnod, mert fontos, hogy mindent tudj és ne csak annyit, amennyit a te fejed kitalál. Szerintem, én a helyedben nem engednék el egy olyan barátot, mint ő, még akkor sem, ha ennyi fájdalmat okozott nekem... hiszen, annál sokkal több boldog pillanatotok volt, amit sajnos nekem is végig kellett néznem, de mellette boldog voltál és minden mosolyog őszinte volt, viszont mióta itt vagy és mosolyogni láttalak egyik sem volt az... hallgasd meg, majd dönts el és ne félj attól, hogy újra megbánthat, hiszen ha nem próbálod meg sosem tudod, hogy mi történt volna, ha kibékülsz vele.

- Még gondolkodom rajta, de nem ígérek semmit, hiszen tudod, hogy milyen vagyok... sosem leszek az a személy, aki először teszi meg az első lépést egy kapcsolat újjáépítésében, hanem inkább az utolsó. Neki kell próbálkoznia és kibírnia a visszautasításaim, ha lesz értelme...

- Ő nem fogja feladni a próbálkozást, de erre már neked is rá kellett volna jönnöd. Addig fog harcolni, míg vissza nem szerez, mivel nem csak neked fontos, hanem te is neki, ezt biztosan mondhatom - mosolyog rám. - Hétre légy kész, és nincs kifogás!

- Jó - vágom rá, majd felállva indulok el a szobámba, hogy készüljek a csodás esti programomra, amire semmi kedvem elmenni, hogy ismét együtt lássam őket és a közelében legyek. Fájdalmas, én pedig nem akarok több fájdalmat érezni. Éppen eleget szenvedtem már az elmúlt években, nem akarok most is.

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, remélem tetszett! Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat. Következő héten nem ígérek nektek részt, mivel pénteken bankettem van, szombaton reggel ballagásra megyek, de még meglátjuk. További kellemes estét!

5.FEJEZET

I think I lost my way 

Rémálom! Ez az első szó, ami másnap az eszembe jut a kanapén ülve a nappaliban, miközben arra gondolok, hogy mennyi hülyeséget követtem el az este folyamán. Igaz, nem emlékszem pontosan mindenre, de már ennyiből is tudom, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem teszem be arra a helyre a lábam. De ez még mind nem is elég, ugyanis a reggeli képet képtelen vagyok kiverni a fejemből, és bármennyire is szeretném fogalmam sincs, hogy a francba kerültünk olyan helyzetbe, amibe találtam magam, miután felébredtem. Még most is érzem, ahogy a hatalmas tenyere a derekamra simul, ahogy a szívem a fejem alatt verdes a mellkasába. Vele aludtam, és arra sem emlékszem, hogy ő egyáltalán mi a francot keresett a szobámba. Miért volt félmeztelen, és én mi a pokolért bújtam hozzá? Rengeteg kérdésem van, amire szeretnék válaszokat kapni, de nem lehetséges, mivel csak egy személynek tehetném fel őket, és neki pont nem fogom. Nem tudhatja meg, hogy tudom, hogy együtt aludtunk. Mozdulatlan voltam végig a karjai között, nem akartam felébreszteni, mert semmi kedvem sem volt egy kínos pillanathoz, elég volt számomra a fejfájás és az értelmetlen helyzet. Amikor észleltem, hogy ébredezik behunytam a szemeim és próbáltam alvást színlelni. Nem tudom, hogy mennyire vált be, de abból, amit mondott nekem az jött le, hogy nem tudott arról, hogy én nem is alszom. Kimászott mellőlem, miután még egyszer bocsánatot kért tőlem, majd magamra hagyott a szobámba. Fél órát vártam, mielőtt lementem a konyhába, ahol csak anyával találkoztam, aki semmit sem említett, pedig ő biztosan tud róla. 

Most pedig itt ülök és azon agyalok, hogy fogom megjátszani magam a közönség előtt, mert ebben sosem voltam jó. Vannak dolgok, amiket el tudok titkolni, de a francba is, Andy pont nem tartozik az ilyen dolgok közé. Ő a személy, akivel kapcsolatban semmit sem vagyok képes elrejteni... De valahogy muszáj megoldanom, mert nem tudhatja meg, hogy emlékszem a reggelre. Éppen elég az, hogy tegnap a karjaiban sírtam, elég volt egyszer megtörnöm előtte, semmi szükség arra, hogy ez hamarosan ismét bekövetkezzen. Valami hülye csoda folytán elhiszem azt, amit mondott. Lehet, hogy rohadtul fáj, amit tett, de rá van szükségem, de ezt sosem fogom neki bevallani józanon, és még egyszer részegen nem is kerülhetek elé, mert a jó ég tudja, hogy mit tennék abban az állapotban.

Legszívesebben a szobámba menekülnék, bebújva az ágyamba, de az nem lenne a legjobb döntés. A szobában uralkodó csend miatt, teljesen a gondolataimba merülnék, amivel azt érném el, hogy a falaimra egyre mélyebb és mélyebb repedéseket okoznék, hiszen körülötte forognának a gondolataim. Így inkább a nappaliba maradok, ahová még kiszűrődik néhány beszélgetésfoszlány vagy éppen a ház előtt elhaladó kocsik zaja, ami nem hagy teljes csendbe, hogy elkerüljek egy másik világba. A gondolatok világába. 

- Igazán - vágja le magát mellém, Brandon - szarul nézel ki - néz rám.

- Kösz, - vágom rá gúnyosan - mintha ezt magamtól nem tudnám - ölelem magamhoz a párnát, majd fordulok úgy, hogy lássam az öcsém. 

- Talán nem kellett volna annyit innod, és hallgatnod kellett volna ránk - vigyorog.
- Ha azért jöttél ide, hogy ezt közöld, akkor már mehetsz is - válaszolom mogorván. - Semmi kedvem ehhez, szarul vagyok és az, hogy ezzel basztatsz nem segít rajtam.
- Legalább legközelebb figyelembe veszed, ha mondok valamit - hallok meg egy hangot a hátam mögül.
- Már csak te hiányoztál - nyögök fel fájdalmasan. - Komolyan, mi lenne, ha inkább elhúznátok tőlem jó pár méterrel odébb és hagynátok, hogy csendben, egyedül szenvedjem végig a nap hátralevő részét? - pillantok a tesómra.
- A barátoknak az a szerepe, hogy ott legyenek a másik mellett a szenvedő pillanatokban is - lép hozzám közelebb Andy.
- Ja, a barátoknak - forgatom meg a szemeim - de te nem vagy a barátom, és nem is leszel, ezt jól jegyezd meg, Andy.
- Mennyire emlékszel a tegnap estéből? - vonja fel a szemöldökét.
A magabiztosságom azonnal eltűnik. Hát persze, hogy fel kell hozza a tegnapot. Egy mondatomra tisztán emlékszem, és ki tudja miket mondtam még abban az időben, ami teljesen fekete számomra. Utállak, mert tönkretettél, de leginkább azért, mert még mindig fontos vagy nekem, és mert még mindig te vagy az egyetlen, aki képes megnyugtatni. Nem tehetek róla, hogy kicsúszott a számom, nem voltam teljesen magamnál, gyenge voltam, és csak arra tudtam gondolni azokban a percekben, hogy rá van szükségem, hiába akarom távol tartani magam tőle.
- Mire kellene emlékeznem? - emelem rá a szemeim. Csalódottság ül ki az arcára, ami arra utal, hogy mondtam neki ezen kívül valami mást is, csak nekem fogalmam sincs róla. - Mivel tudom, hogy Brandon úgyis mindjárt feltenné meddig van meg, megadom rá most a választ. Addig minden tiszta, míg visszajöttem hozzátok az asztalhoz - pillantok az említettre - meg valami halvány emlékem arról is van, hogy talán veled jöttem el a helyről, de más semmi.
- Ó - csillan fel az öcsikém szeme - akkor nem emlékszel a legjobb pillanatokra - nevet fel. Milyen pillanatokra? Tudom, hogy van egy énje, ami nagyon szeret a másik személy idegeire menni, de mereven ajánlom neki, hogy ezt ne most játssza el velem, ne ezen a napon. - Ha látnád az arcodat - mutat rám, miközben kitör belőle a nevetés. A szemem sarkából Andyre pillantok, aki próbálja visszatartani a nevetést, de a mosoly ott bujkál a szája szélén.
- Mindketten bekaphatjátok - pattanok fel, majd nyögve a fejemhez kapok. - Remek - morgom. - Már azt hittem, hogy legalább a fejfájásom elmúlt, hát nektek köszönhetően még ez is visszajött. Köszönöm, örökké hálás leszek miatta - indulok meg a lépcső fele, míg el nem kapják a karom. - Remélem jól meggondoltad mit csinálsz - sziszegem a fogaim között, bár a hangom nem olyan fenyegető, mint én szeretném azt.
- Ilyen állapotban nem tudnál bennem kárt tenni, Steph - mosolyog rám, mire én csak szemeim forgatom. - Ne csináld ezt, jól tudod, hogy mindig utáltam - közli velem.
- Leszarom, hogy tetszik-e vagy sem, ez vagyok én, most pedig mennék a szobámba - mutatok a szabad kezemmel a lépcső irányába, de ő nem enged el. - Kérlek, ne baszd fel az agyam, jó? Semmi kedvem hozzád.
- Beszéljünk a tegnapiról - néz a szemeimbe. Látom rajta, hogy elég komoly lehet az ügy, ami megrémiszt. Mi a fenét csinálhattam? De ami a legjobban zavar, hogy hiába kenem majd a piára, ezzel csak magamat szorítom sarokba, hiszen tudja, hogy az ittas állapotban lévő emberek a legőszintébbek, én is mindig ezt mondtam neki még régen, és most simán kinézem belőle, hogy felhasználja ellenem. - Komolyan Steph, beszéljünk róla - suttogja, hogy csak én halljam.
- Csak ma hagyj békén jó? - kérdem tőle alig hallhatóan. Természetesen pont az ellenkezőjét szeretném, mivel ő képes elfelejtetni velem a fájdalmat. - Nagyon fáj a fejem, és most nyugalomra van szükségem - teszem hozzá, miközben képzeletben hatalmas pofonnal jutalmazom magam. Teljesen elment az eszem. Itt magyarázkodok neki, és normálisan viselkedem vele, mikor pont azt szeretném elérni, hogy leakadjon róla, de ezzel fix az ellenkezőjét fogom.
- Segíthetek benne, mint régen? - lép hozzám közelebb, mire fejem feljebb kell emeljem, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Persze, - nevetek fel keserűen - mert a mi kapcsolatunk ebben a pillanatban pont olyan, hogy én simán az öledbe ülhetek és te közben énekelsz nekem, míg én el nem alszom tőle. Andy, ez évekkel ezelőtt volt, már nem lesz olyan, mint régen, jobban tennéd, ha ezt elfogadnád. Nem szeretném a három hónapot veszekedéssel tölteni.
- Szerintem vagyunk olyan viszonyban, hogy azt tegyük, amit régen, és ne aggódj nem fogunk veszekedni. Max egy hetet adok neked és meglátod, hogy amint letelik te ismét a barátom leszel. De legyen, ahogy akarod, ma békén hagylak, mondjuk - engedi el a kezem, én pedig azonnal megindulok, majd felrohanok a lépcsőn egyenesen a szobámba, mit sem törődve a fejembe nyilalló fájdalommal.

***

Félig még alszom, amikor hallom, hogy nyitódik az ajtóm, majd halk léptekkel közelíti meg valaki az ágyam és ül le rá. Az orromat egyből megcsapja kellemes illata, így fel is ismerem a mellettem üldögélő személyt. Egy részem szeretné ebben a pillanatban elküldeni a francba, viszont a másik majd kicsattan az örömtől, hogy itt van, és annak ellenére sem ment el, hogy én azt kértem tőle. Hülye érzések! 

- Vissza akarlak kapni - simít végig az arcomon. - Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Magam mellett akarlak tudni, boldoggá tenni és újra mosolyt csalni az arcodra, mint négy évvel ezelőtt. Tudom, hogy hibáztam, hidd el minden nap ezzel kelek és fekszem le, de helyre akarom hozni, de ahhoz nem leszek csak én elég, neked is akarnod kell Bogyó - suttogja, mire mosoly kúszik az arcomra, akaratom ellenére. - Te fent vagy? - szólal meg kicsit hangosabban.

- Bogyó? - nyitom résnyire a szemeim. - Tudod, milyen rég hívott valaki így?

- El tudom képzelni - sóhajt fel. - De megígérem neked, hogy sokszor fogod még ezt hallani tőlem. Már mondtam, hogy egyszer hagytam mindent elcsesződni. Most, hogy van egy esélyem helyrehozni a hibám, ha a poklot is kell megjárnom miatta, érted képes vagyok rá - néz a szemeimbe.

- Nézd - ülök fel, kicsit hátrébb húzódva tőle - lehet, hogy te szeretnéd helyrehozni a történteket, de én nem tudom elfelejteni. Az emlékeimbe, szívembe vésődött és semmi sem fogja onnan eltüntetni őket. Egy részem örül, hogy próbálkozol, de a másik pontosan tudja, hogy értelmetlen, mert nem fogok megbocsájtani, bár azt még talán, de felejteni nem és ez mind hatással lesz a kapcsolatunkra, ezért sosem lehetünk már olyan, mint négy évvel ezelőtt. 

- Nem fogom feladni - rázza meg a fejét. - Három nap alatt elértem, hogy legalább beszélj velem, ez már igenis nagy lépés, ha te nem is gondolod annak - mosolyog rám. - Megölelhetlek? - kérdi halkan.

Ha nem lennék ilyen makacs, akkor egyből rávágnám, hogy igen. De tudom, hogy ennek az ölelésnek sokkal több hátránya lenne, mint előnye. 

- Nem igazán lenne jó ötlet - motyogom, remegő hangon. Már csak a gondolat, hogy a karjaiba zár, hogy érezhetem mámorító illatát elgyengít, mi lenne, ha tényleg megtenné...

- De én szeretném, és csak magadnak hazudsz, ha te azt mondod, hogy nem így gondolod - húzódik hozzám közelebb. - Ez csak egy ölelés, Bogyó, semmi több, csak egy ölelés - fogja meg a kezeim, majd kezd el közelebb húzni magához. Ellenkezhetnék, de lebénít a tény, hogy tudom mi fog következni. 

- Én egy szóval sem mondtam, hogy nem akarom, csak azt, hogy nem lenne jó ötlet - suttogom. - Én... - de már nincs esélyem befejezni, ugyanis mindkét kezem megrántja, és a karjaiba zár.

Küzdök magammal, de nem ölelem vissza, pedig minden porcikám azt szeretné, de nem adhatom meg neki azt az örömöt, nem engedhetem, hogy a gyengeségem vegye át fölöttem az uralmat. Nem érdekel az illata, sem a biztonságot nyújtó karjai, sem ő maga, semmi... ő akart megölelni, megtette, az nem volt benne az kérésében, hogy én is öleljem őt vissza.

- Hiányoztál - suttogja a fülembe, majd egy puszit nyom a nyakamra. Hatalmasra düllednek a szemeim. Abban a pillanatban elhúzódom tőle, ezzel az ártatlan puszival túl messzire ment. Ezzel elérte, hogy a szívem kétszer olyan gyorsan verjen, mint azt szabadna, hogy szaggatottan vegyem a levegőt... - Bocsánat - áll fel az ágyam széléről. - Csak megszokás - teszi hozzá, miközben az ajtó felé lépked. Tudom, hogy mondanom kellene valamit, de nem megy, egyszerűen sokkot kaptam, mert ez teljesen felidézte bennem a múlt emlékeit, amikor ugyanezt tette, csak akkor még nem éreztem bűnnek, mint ebben a pillanatban. - Tényleg nem emlékszel semmire az estéből? - kérdi az ajtóból visszafordulva felém, mire én megrázom a fejem, ő pedig felsóhajt.

Mit mondhattam neki? Mi az, ami ennyire elszomorítja, hogy nem jut az eszembe? Ismerem magam és tudom, hogy ittas állapotban érzelgős vagyok, és sokkal szókimondóbb, de félek, hogy most valami olyat mondtam neki, amit sosem lett volna szabad. Valahonnan ki kell derítenem! Lehet, hogy pár nap múlva emlékezni fogok a történtekre, de az is benne van a pakliban, hogy sosem fog megtörténni és nem nagyon hiszem, hogy Andy lesz az a személy, aki majd közli velem.

- Anya? - lépek be a konyhába, pár perccel később. - Kérdezhetek valamit?

- Már kérdeztél, de persze szívem - mosolyog rám. - Minden rendben? 

- Igen, mondjuk minden rendben - vakarom meg a tarkóm. - Nézd, tudom, hogy nem lehettem valami hű-de-szuper állapotban, de nem tudod véletlenül, hogy mi történt az este, bármit... nekem egy apróság is elég lenne talán ahhoz, hogy emlékezzek rá - teszem hozzá.

- Tudom, hogy mit akarsz kideríteni - szólal meg, leülve a pulthoz mellém. - Említett valamit Andy a reggel, de nekem sem árulta el, csak annyit, hogy te biztosan nem fogsz rá emlékezni, pedig ő mindennél jobban szeretné, ha tudnád mit válaszolt rá.

- Mire? - ráncolom a homlokom. - Anya kérlek, ha tudsz valamiről, akkor mond el nekem, kérlek! 

- Én sem tudom, szívem - sóhajt fel - de az biztos, hogy Andy számára sokat jelentett, és a szavaiból kivéve neked is - zavar össze teljesen.

Sokat jelentett mindkettőnknek. Akkor ez biztosan valami nagy dolog lehet, már ez is több, mint amennyit én tudtam eddig, de még mindig nem elég. Még mindig nem elég ahhoz, hogy megtudjam mire adott nekem választ és miért ilyen csalódott, hogy én nem emlékszem rá?!

Sziasztok! Meghoztam a következő részt! Remélem tetszett. Nyugi, nem lesz a kapcsolatuk mindig ilyen nyugodt, sok veszekedős lesz még benne, de úgy éreztem kell egy ilyen rész is. Ti mire tippeltek, mit mondott Andynek Soph? Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat! További szép estét!

4.FEJEZET

Won't give up the fight 

 

Egész nap kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy eljöjjön velünk este, és meghallgasson engem, ahogy éneklek. Persze minden porcikám azt akarta, hogy itt legyen, de most, hogy itt állok a színpadon, és már csak másodpercek választanak el a kezdéstől azt érzem, hogy hiba volt őt idehozni. Ismerem, annak ellenére is, hogy látom változott az évek alatt, még mindig nagyon jól ismerem, és tisztában vagyok vele, hogy vitatkozik önmagával, amikor én megjelenek. Hiába tagadja, látszik rajta, hogy hiányzom neki, ahogy az is, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki azon a bizonyos napon, amit már ezerszer megbántam. Sosem lett volna szabad elmennem úgy, hogy tudom ő nincs rendben, hiszen teljesen tisztában voltam vele mégis megtettem. Az álmaimat követtem és magam mögött hagytam azt a lányt, aki nagyon sokat jelent nekem, pedig szüksége lett volna rám, jobban mint bármikor. Haragszom magamra és egy kicsi részem sejti, hogy már hiábavaló a békülésem, mivel nem lesz képes megbocsájtani nekem, de én még mindig abban bízom, hogy ráveszem valahogy. Nem engedhetem ismét, hogy kárba fusson valami, amiben még látok egy kis reményt. Vissza akarom szerezni a barátom, vissza akarom szerezni a lányt, aki rohadt fontos nekem, akiről mindig mosolyogva beszélek, akire mindenki féltékeny, hiszen csak ő éri el nálam azt a csillogást a szemeimben, ha róla van szó, senki más. Juliet eleinte féltékeny volt rá, de mára már megbirkózott vele, hogy számomra ő mindenkinél fontosabb. Fontos, hogy tudjam jól van, hogy boldog, hogy már túltette magát a történteken, de ahogy ránézek mindent el tudok képzelni,  csak éppen ezeket a dolgokat nem. Nem boldog és még biztosan nem tette túl magát azon, ami négy évvel ezelőtt történt és valószínűleg ez nekem is köszönhető. 
A tegnapi szavai rohadtul fájtak, de igaza volt, minden egyes szavából áradt az igazság, bár egy apró részem valami kicseszett ok miatt azt gondolja, hogy csak ezzel próbálja védeni magát előttem. Csak azért mondta azokat, hogy engem távol tartson magától, de nem fog összejönni. Elmondhatja, hogy mennyi utál és gyűlöl, de ezzel sosem fogja elérni, hogy ne próbálkozzak tovább. Sosem tud olyat mondani, ami megállíthat benne. Nem érdekel, ha csak pár százaléknyi esélyem van arra, hogy visszaszerezzem őt, mindent megteszek majd, hogy sikerüljön, leszarva, hogy talán veszíthetek.
Láttam, ahogy az első szám végé felé távozott a barátainktól és egyenesen a mosdók felé vette az irányt, ami azt jelenti, hogy kiváltott belőle valamilyen érzéseket a számaim, amiknek pont ez volt a lényege. Tisztában vagyok vele, hogyha nem ivott volna annyit, akkor valószínűleg végig tudta volna ülni az egész koncertet pókerarccal, de így, hogy az az erős pia is benne van képtelen rá, eluralkodnak rajta az érzései és én pontosan tudom, hogy milyen ilyenkor.
A szemem sarkából látom, ahogy Dean int nekem, hogy tarthatok egy kis szünetet, mert szeretne valamit mondani a vendégeknek, így a szám vége után megkönnyebbülten kocogok le a színpadról, majd indulok el az asztalunk felé.
- Így kell ezt csinálni! - vereget hátba Brandon. Annak ellenére, hogy a nővérével elég szar a kapcsolatom, Brandon nem haragszik rám, vagyis nem annyira, mint Steph. Bár érzem, ha ártok a nővérének, akkor képes lenne szembeszállni velem, én pedig mindent tűrnék, hiszen megérdemelném.
- Ez az én pasim - bújik hozzám Juliet.
- Srácok, ez nem is volt nagy szám - vonom meg a vállam nevetve. - De azért örülök, hogy a 'rajongóim' vagytok - vigyorgom rájuk. Észrevétlenül Zoe mellé osonok majd a füléhez hajolva kérdek tőle valamit. - Jól van?
Fejét azonnal felém fordítja, majd szem forgatva veszi tudomásul a kérdésem.
- Szerinted jól van? - vonja fel a szemöldökét. - Lehet, hogy előttem sosem nyílt meg teljesen, mint előtted, de abban biztos vagyok, hogy kevés választotta el a sírástól - sóhajt fel. - Nem tudom, hogy mit tervezel, de ide figyelj Biersack, ha még egyszer  megbántod leszarom, hogy milyen híres személy vagy és kinyírlak. Ő fontos nekem és nem fogom engedni, hogy megint úgy szenvedjen, mint akkor, miattad.
- Helyre akarom hozni - közlöm vele halkan. - Vissza akarom őt kapni, mivel nekem is fontos volt és még mindig kurvára az, de akkor elbasztam és azt nem lesz könnyű visszafordítani...
- Nézd, sosem akartam neked ezt elmondani, de mivel lány vagyok ismerem, hogy az emberek mikor hazudnak valamiről. Lehet, hogy azt mondja leszar és utál, de ez csak azért van, hogy magát védje, ha az ember szeret valakit és fontos neki, akkor képtelen elfelejteni, hiába okozott neki irtó nagy fájdalmat, szóval menj szépen utána és próbáld meg megnyugtatni, mert bármennyire is utálom ezt bevallani, csak neked sikerülhet visszahozni őt.
Apró biccentéssel közlöm vele, hogy már megyek is, majd Juliet felé fordulok és a fülébe súgom, hogy mindjárt jövök. Brandon engem néz és szinte biztos vagyok benne, hogy tudja mit szándékozom tenni, de meg sem próbál benne állítani, sokkal inkább azt látom, hogy az arcán lévő vigyorral biztatni akar.
Az embereket kikerülve indulok el a szűk folyosó felé, ahol a mosdók találhatóak. Érzem, ahogy a vállamon ülő két lény egymással vitatkozik. Az egyik azt mondja, hogy baromság a közelébe menni és megpróbálni vele beszélni, amikor ilyen állapotban van, míg a másik pont az ellenkezőjét mondja. Oda kell mennem és meg kell őt nyugtatnom, akkor is ott kell maradnom, hogy ő elküld a francba, mert ezt szeretné, csak túlságosan makacs ahhoz, hogy ezt bevallja.
Alig lépek be már észre is veszem, a falnak döntött testét, ahogy kezeivel a szemét takarja közben és mélyeket lélegzik. Amint felém pillanat megdermed, látom, ahogy átfut rajta az ijedség, mivel biztosan nem lát tisztán csak egy fekete magas alakot és tuti, hogy nem engem vár, hanem sokkal inkább egy részeg hapsit, akit ki kellene nyírnom, amiután  egy ujjal is hozzáért.
- Ez nem lehet igaz - nyög fel, amikor kitisztulok előtte. - Mi a francot akarsz itt, Biersack? - vonja fel a szemöldökét, de hangja már cseppet sem olyan határozott, mint amilyennek szerette volna. Remeg és látom rajta, ahogy a sírás szélén áll, de előttem próbálja tartani magát.
- Jól vagy? - állok meg előtte. Ez a leghülyébb kérdés, amit feltehettem neki, de mégsem kezdhetem azzal, hogy tudom, hogy mindjárt sírsz és azért jöttem, hogy összekaparjalak és egyben tartsalak.
- Kurvára ne érdekeljen, hogy vagyok! - csattan fel, miközben tekintetét rám emeli. - Csak egyet  szeretnék tőled kérni és utána semmi mást, akadj le végre rólam és engedd, hogy éljem tovább a nyomorult kis életem, rendben?
- Nem - állok szorosan elé, miközben szemeibe nézek. Két tenyerem a mögötte lévő falra támasztom, így sarokba szorítva őt. - Nem foglak békén hagyni, Steph - rázom meg a fejem. - Ne kérj tőlem olyat, amit még te magad sem akarsz. Szükséged van rám és ezt te is tudod.
- Akkor egy kibaszott akaratos idióta vagy, hogy az már nekem fáj! Nincs rád szükségem, senkire sincs szükségem, de leginkább rád nincs - böki meg a mellkasom. - Elegem van belőled, mindenből, ami veled kapcsolatos, de leginkább abból, hogy van egy olyan érzésem azok a számok valamilyen istenverte módon hozzám szóltak. Végig úgy érzetem magam, mint egy lány, aki olyat kell hallgasson, ami egyszerre megnyugtatja, hiszen a rohadt életbe a hangod még mindig megnyugtat és örömöt kelt bennem, de egyben kurva nagy sebet szakít fel vele, ami hosszú időn át próbált begyógyulni, de amint látom sikertelenül, mert te ismét felszakítottad.
- Nem akartam neked fájdalmat okozni - simítok végig az arcán. - Lehetséges, hogy van némi igazság abban, amit az előbb mondatál, de nem azért tettem, hogy neked fájdalmat okozzak velük, hanem, hogy megtud mit gondolok, hogy észrevedd megbántam, hogy hiányzol és keresni akarok egy utat, amin újra egymásra találunk.
- Nincs olyan út, sose volt és sose lesz fogd fel Andy! - mondja szemeibe nézve, miközben könnyekkel gyűlnek meg az övéi. - Nem lesz olyan út, ahol mi újra közösen járjuk majd a mindennapokat, soha többet nem lesz már ilyen - néz el rólam.
- Hazudsz - emelem fel az állát. - Nem tudod a szemembe mondani, mert nem érzed igaznak, csak ezzel akarsz visszatartani, de nem fog sikerülni, nem állok le, mert tudom, hogy van esély, ha egy kicsi irtó vékony esély, de még van és tudom, hogy képes vagyok megerősíteni és újra stabillá tenni, csak nem szabad feladnom.
- De én azt akarom, hogy feladd! Nem akarom, hogy próbálkozz, nem akarok tőled semmit - folyik le gyönyörű arcát az első könnycsepp. - Csak annyit akarok, hogy szállj le rólam és ne keress és ne próbálkozz...
- Nézz a szemembe - kérem tőle lágyan. - Nézz rám és mondd akkor, hogy hazudok neked - kérlelem. Nagy nehezen a szemeimbe néz, én pedig kimondanom mindazt, amit gondolok. - Lehet, hogy nem gondolod így és sosem hitted volna, de nem volt könnyű téged elfelejteni, egyedül éreztem magam hosszú ideig, de azt hittem az lesz a legjobb, ha nem kereslek... de a harcot sosem adtam fel, hogy egy nap majd visszaszerezlek, hogy egy nap majd újra a közelembe leszel. Annyi mindent megpróbáltam, de nem felejtettelek el, hiszen hosszú időt az életemből veled töltöttem és fontos vagy nekem. Tovább kell lépnünk, mindketten meg kell bocsájtanunk a másiknak és saját magunknak is, mert egyedül nem tudjuk folytatni a harcot az élettel. Mindig ott voltunk egymásnak és azt akarom, hogy most is így legyen. Itt akarok lenni neked, ha szükséged lesz rám.
- Ne hazudj nekem - kezd el a kezeivel ütni. - Ne mond ezt nekem - szipog. - Nem akarom ezt hallani tőled, mert minden szavad hazugság. Nem akarom újra azt érezni, mint akkor, ne mondd ezt nekem - suttogja, továbbra is kezeivel engem csapkodva. Nem állítom le, hiszen tudom, hogy erre van szüksége, ki kell adja magából és én ki kell bírjam, mivel ez a fájdalom, amit nekem a szavaival okoz sosem lesz akkora, mint amilyen fájdalmat én okoztam neki évekkel ezelőtt.
Ütései lassan abbamaradnak, de érzem, ahogy a teste remeg, miközben szabadjára engedi a könnyeit. Nem érdekel, ha nem akarja, de én akarom és tudom, hogy a szíve mélyén ő is érzi, hogy szüksége van rá. Karjaimat szorosan a dereka köré fonom és magamhoz húzom remegő testét.
-Utállak... utállak... - sírja a mellkasomra, de nem próbál meg ellökni magától. - Teljes szívemből gyűlöllek, mert még mindig úgy érzem, hogy szükségem van rád. Utállak, mert tönkretettél, de leginkább azért, mert még mindig fontos vagy nekem és mert még mindig te vagy az egyetlen, aki képes megnyugtatni - bújik szorosan hozzám.
- Sajnálom - szorítom magamhoz. - Sajnálom Steph, tényleg nagyon sajnálom... - suttogom.
A meghitt pillanatunk Dean zavarta meg, aki azt mondta, hogy már vár rám a közönség, így muszáj volt magára hagynom Stephet, de előtte visszakísértem a többiekhez, akik kíváncsian néztek rám, de semmit sem kérdeztek csak mondtak, azon kívül, hogy megköszönték, hogy visszahoztam a lányt hozzájuk.
Míg énekelek végig az asztalunkon tartom a szemeim. Szomorúan és egy kicsit dühösen veszem észre, hogy senki sem képes megállítani Stephet abba, hogy a sárga földig leigya magát, bár biztos vagyok benne, hogy nem egy valaki próbálta meg a társaságunkból, de ismerem és tudom, hogy milyen makacs ha valamit a fejébe vesz. De ebbe csak annyi nyugtat meg, hogy nincs egyedül és a többiek vigyáznak rá és bár kicsit távolabbról, de én is, mert abban biztos vagyok, ha felállna és elindulna mit sem törődve az énekléssel utána mennék és nem hagynám, hogy egyedül sétáljon az utcákon vagy akár csak ezen a helyen. Veszélyes a környék, főképpen az olyan lányoknak, mint amilyen ő. Törékeny és gyönyörű.
Megkönnyebbülten jövök le a színpadról, miután befejeztem az utolsó szám éneklését is. Most az egyszer éreztem azt, hogy bárhol lennek ebben a pillanatban, csak nem a színpadon, vagyis inkább csak egy helyen. Ahol Steph van, ahol ismét a karjaimba zárhatom és addig ölelhetem, míg meg nem unom vagy el nem zsibbadok, ami nem történne meg egyhamar. De tisztában vagyok vele, hogy azt a pillanatot megzavarta Dean és nem lesz olyan könnyű elérni Stephnél, hogy újból a karjaimba bújjon és ott keressen vigaszt, hiszen nagy valószínűleg most is azért iszik, mert rájött, hogy mit tett és ez ellentmond annak, amit tervezett.
- Steph le kellene állnod. Ha így folytatod a kórházba fogsz kerülni - közli a nővérével Brandon.
- Akadj már le rólam - löki el a kezét, ami megpróbálja kivenni az övéi közül a poharat. Annak ellenére, hogy nagyon sokat ivott, ami már a legtöbb lányt rég kiütötte volna, elég jól bírja azon kívül, hogy nagyon nehezen beszél, de a reflexei még mindig ugyanolyan jók, mint józanon.
- Igaza van Brandonnak, le kellene állnod - szólalok meg én is, mire felém kapja a fejét, majd egyből el is néz rólam.
Amikor egy pincér halad el mellettünk Steph egy újabb adag piát akar rendelni, de én megállítom benne.
- Esküszöm neked, ha még egy pohárral hozol neki elérem, hogy holnaptól már ne legyen itt állásod - fenyegetem meg, mire a srác bólint egyet majd gyors léptekkel elhúz az asztalunktól. Felé fordítom a fejem, mire morcosan néz rám. - Ne néz így rám, a te érdekedben teszem! Holnap az ég adta világon semmire sem fogsz emlékezni, már így is totál részeg vagy és ha többet innál akkor abból semmi jó sem sülne ki!
Morogva támassza meg az fejét a tenyerébe, majd néz körbe a helységben. Látom, hogy már alig bírja tartani a fejét és a szemeit is nyitva, így elnézést kérve Juliettől közlöm vele, hogy hazaviszem a lányt és ha a többiek visszajönnének, akkor szóljon nekik, hogy hová tűntünk.
- Gyere szépen, hazaviszlek - állok mellé, majd segítem fel az asztaltól. Derekát elkapva húzom közelebb magamhoz, majd lassan indulok el a zsúfolt tömegen keresztül a kijárat felé.
Hosszú éjszaka elé nézünk, abban biztos vagyok.

Sziasztok! Meghoztam a következő részt! Remélem tetszett! Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat, nagyon hálás vagyok értük! Remélem jól telt a hetetek és vártátok a folytatást, amit ma már olvashattok is. További szép hétvégét! Jövő héten találkozunk.

3.FEJEZET

"How can I carry on, carry on without you?"

Arra ébredni, hogy valaki az ajtódon dörömböl nem a legkellemesebb érzés, főképpen nem úgy, hogy alig aludtál valamit az éjszaka folyamán. Feljebb húzom magamon a takarót, abban reménykedve, hogy végre abbahagyja az az átkozott személy a zaklatást és rájön, hogy nem fogod neki kinyitni az ajtót. De nem. Miért is válna be? Az túl nagy kérés lenne, hogy szombaton hagyjanak aludni, főképpen a tegnapi nap után, valami csoda történt volna, ha ez teljesül, de hát már előre tudtam, hogy nem fog. A családban rajtam kívül mindenki korán kel, csak én vagyok az a személy, aki szeret délig aludni és lustálkodni. Nyögve húzok egy párnát a fejemre, hátra sikerül kizárni a hangokat, de nem jön össze, mivel egyre hangosabban veri az ajtómat, csoda, hogy még nem esett ki a helyéről.

- Megtennéd, hogy kinyitod az a rohadt ajtót, mielőtt eltöröm a kezem? - hallom meg a barátnőm hangját. - Tudom, hogy már ébren vagy, erre minden ember felkel, szerintem még a szomszédban is hallják - adta a tudtomra, de én továbbra sem mozdultam. - Rendben, akkor közlöm Andyvel, ha beszélni akar veled, akkor az ablakodon kell bemásszon, amit mindketten tudunk, hogy meg is tenne.

Szemeim azonnal kipattannak. Lelökve magamról a takarót, indulok el az ajtó felé, mit sem törődve azzal, hogy valószínűleg úgy festhetek, mint egy élőhalott, tárom ki. Arra számítottam, hogy a barátnőm nem lesz egyedül, de meglepetésemre mégis egymagába áll az ajtóm előtt.

- Tudtam, hogy ezzel ráveszlek, hogy kikelj az ágyadból, és kinyisd nekem az ajtót - vigyorog elégedetten, majd lép be a szobámba.

- Ugye tudod, hogy ez nagyon nem volt szép, és nagyon megharagudhatnék rád? - vonom fel a szemöldököm. - De nem fogok, mivel fontos vagy nekem, de még egyszer Andyvel ne viccelődj, mert kurvára nem vagyok vevő az olyan viccekre.

- Megértettem - mosolyog rám, de abban a mosolyban van valami, amitől kiráz a hideg. - De most nézz a hátad mögé - biccent felém.

Dühösen nézek rá, hiszen már most tudom, hogy ki áll a hátam mögött. Semmi kedvem már kora reggel szembenézni vele, de úgy látszik muszáj lesz, mivel a barátnőm csak egyre jobban vigyorog, én pedig érzem, hogy közelebb lépnek hozzám, amitől én automatikusan hátrálok. Mit sem törődve vele, hogy csak egy póló és bugyi van rajtam pördülök meg, majd pillantom meg a zaklatómat, aki pont úgy néz, mintha most lépett volna ki egy magazinból, már hajnalok hajnalán. Legszívesebben ráparancsolnék, hogy azonnal húzzon innen, vagy legalább gombolja be az ingét ne csak az utolsó két gombot, mint minden normális ember, de meg sem tudok szólalni. Zavarban érzem magam, ezért még hátrálok pár lépést, majd felnézek rá, mire találkozom a vigyorgó arcával.

- Mitől lettél ennyire zavarban? - kérdi vigyorogva.

- Most keltem fel - mutatok végig magamon. - És nem vagyok zavarban, csak még félig kurvára alszom és azt hittem, hogy csak viccel azzal, hogy te is itt vagy és erre megjelensz, tudod nem vagyok felkészülve az ilyen pillanatokra, három perccel az ébredésem után - morgom.

- Még mindig semmit sem változtál - neveti el magát, figyelmen kívül hagyva, amit mondtam neki. - Reggelente még mindig morcos vagy és kócos. 

- Ha valami nem tetszik, akkor el lehet menni - mutatok az ajtóra - sőt megparancsolom, hogy hagyd el a szobámat és felejtsd is el, hogy merre kell jönni ide - nézek rá, majd újra az ajtóra.

- Tudjátok gyerekek, azt hiszem ehhez már csak kukoricára lenne szükségem, hogy jobban élvezzem - adja a tudtunkra a barátnőm. 

- Igazán vicces vagy - fordulok felé. - Kimentél már? - kérdem továbbra is attól a személytől, aki még mindig mögöttem áll.

- Brandon mondta, hogy nem jó ötlet feljönni, bár ezt magamtól is tudom, viszont tartani fogom a szavam - jelenti ki. - Este te is velünk jössz, és nem nem fogadok el nemleges választ, ne miattam tedd, hanem azért, hogy végre szórakozz egy kicsit, mint az összes huszonéves. 

- Egy, úgy fogod tartani a szavad, mint legutóbb is, nincs rá szükségem. Ne próbálj meg valami olyanért küzdeni, amit már az elején elvesztettél - jelentem ki. - Kettő, eszem ágába sincs elmenni a fellépésedre - fintorodom el. Nem gondolom komolyan a szavaim, de az a baj, hogy az az álca, amit felvettem már olyan erős, hogy tök nyugodtan képes vagyok a szemébe hazudni. - És szoktam szórakozni, a nap minden egyes percében, amikor nem kell téged látnom - kacsintok rá, majd újra az ajtó felé mutatok. Egy utolsó pillantást vet a barátnőmre, majd sarkon fordul és elhagyja a szobám. - Most pedig ki foglak nyírni - adom a tudtára.

- Én egy szóval sem mondtam neki, hogy jöjjön fel. Meglehet, hogy itt volt, de külön megkértem az ő érdekében, hogy maradjon lent, ne rám haragudj ezért - emeli fel védekezően a kezeit Zoe. - Tudod, hogy bírom Andyt, de azt nagyon nem, amit veled tett és kijelentettem, hogy ne jöjjön, de ő makacs és el akarja érni a lehetetlent, amit látom már neked is a tudtodra adott.

- Nem fogok neki megbocsájtani - csattanok fel. - Eszem ágába sincs, csak úgy elfelejteni az összes múltban történt dolgot. Leszarom, hogy ő mit akar, én már döntöttem és nem fog meggyőzni, hogy rosszul tettem, mert tudom, hogy számomra az e legjobb.

- Mi lenne, ha becsuknád az ajtót, hogy ne hallja miről beszélünk - emeli fel egy kicsit a hangját Zoe. - Biztos vagyok benne, hogy van Brandon vagy ő hallgatózik - vonja meg a vállát.

Hatalmas léptekkel indulok el az ajtó felé, majd vágom be azt, amibe még a kerete is beleremeg. Simán kinézem belőle, hogy valamelyikük hallgatózik, de azért egy részem még mindig bízik abban, hogy tudják mi az a magánélet, és nem próbálkoznak meg ilyen gyerekes dolgokkal.

- Tisztában vagy vele, hogy köztetek rohadtul pezseg a levegő, minden egyes másodperc elteltével pedig csak nő az ereje? - kérdi tőlem.

- Ki akarjuk nyírni egymást, semmi más közünk sincs a másikhoz. Mármint ő lehet, hogy helyre akarja hozni a dolgokat, de mindketten tudjátok, hogy ez sosem fog megtörténni, legyen bármilyen fontos nekem, nem engedem a közelembe a magam érdeke miatt. A közelébe gyengének érzem magam, és nem akarok az lenni, és ezt csak úgy érhetem el, ha nem engedem, hogy közel kerüljön hozzám. 

- Higgy, amit akarsz, de nem hiszem, hogy képes leszel neki sokáig ellenállni. Köss belém, ha tévedek, de ha jól emlékszem neki te sosem tudtál hosszú ideig nemet mondani. Mindig elérte, amit akart és valamiért kétlem, hogy most nem így lenne, hiszen annak ellenére is, hogy megbántott ő az, akire szükséged van és ezt is tudod, hiába nem mondod ki hangosan.

Hát persze, hogy tudom, hiszen az éjszaka nagy részében azért nem aludtam, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy szükségem van rá, annak ellenére is, hogy ő az, aki a legjobban megbántott. De egyben ő az egyetlen, aki tudja mit kell mondani és tenni, hogy jobb kedvem legyen. A francba is olyan szoros volt a kapcsolatunk, hogy még mindig képes lennék benne bízni, ha egyszer beengedem ők a falak mögé.

- Mi lenne, ha nem beszélnénk ilyesmiről? - ülök le mellé, majd magamhoz ölelem a párnám. - Különben hová kellene nekem este mennem? - vonom fel a szemöldököm.

- Gondolom tegnap már hallottad, hogy fel fog lépni egy bár megnyitóján, ami ma lesz - bólintok. - Gondolom ott akarja, hogy légy... de mielőtt még rávágnád, hogy te sehová sem mész, ahol ő is ott van, hallgass meg. Ne miatta gyere, szard le... gyere azért velünk, hogy szórakozz. Hidd el nekem, hogy jó lesz. Szórakozunk egy kicsit és piálunk, mint régen. Nem fogod megbánni, ezt megígérhetem.

- Szóval menjek én is veletek, és mutassam meg neki, hogy minden oké velem, hogy leálljon arról, hogy helyre akarja hozni a múltat?

- Nem tudnád róla meggyőzni, hogy minden oké, mivel ismer téged. Akik ismernek látják, hogy elnyomsz magadban valamit, de nem mondanak semmit, ő viszont mindenkinél jobban látja, hiszen ha lehet ilyet mondani még az anyukádnál is jobban ismer - adja a tudtomra halkan, mintha félne a reakciómtól. 

- Mi a fenét kell oda felvenni? - kérdem tőle, mire mosoly kúszik az arcára, majd a szekrényem felé veszi az irányt.

Zoe hamar lelépett, mivel még neki is készülnie kell, és a barátjával is randija van előtte, így nagy nehezen rávettem magam, hogy lemenjek a konyhába valami kajáért és egy jó adag kávéért. A lépcsőn lefele jövet szembe mentem a bátyámmal, aki éppen az udvarra tartott, éppen csak odapillantottam, hogy ki állhat ott és várhat rá annak ellenére, hogy már volt egy sejtésem. Andy, még szép, hogy ő, de szerencsére ő nem vett engem észre. A konyhában anyával találkoztam, akivel egy jót beszélgettem, evés közben. 

- Te is mész velük este? - kérdi anya, miközben elém tesz egy bögre kávét, amit hálás mosollyal köszönök meg neki.

- Nem nagyon van más választásom, mert úgyis tennem kell valamit, ha már újra itt vagyok, nem ülhetek bent egész nap a szobámba - vonom meg a vállam - de mielőtt még felmerülne benned, hogy esetleg miatta megyek gyorsan felejtsd el, csak szórakozni akarok a barátaimmal.

- Semmit sem mondtam - védekezik.

- Persze, még semmit, de tudod ismerlek már annyira, hogy tudjam mikor szeretnél valamit mondani, amire én nem biztos, hogy készen állok - jelentem ki. - De szerintem nekem jobb lesz, ha felmegyek és készülök, ugyanis nincs is olyan korán, mint ahogy én azt hittem és már alig maradt pár órám elkészülni - vakarom meg a tarkóm.

Amint felérek egyből a fürdőbe veszem az irányt. Ledobom magamról a ruháim, majd a zuhanyzóba állok és megengedem a vizet. Ha több időm lenne, akkor órákon át áztatnám magam alatt, de sajnos már így is nagy esélye van, hogy el fogok késni a készülődés miatt, mivel fogalmam sincs, hogy melyik bőröndbe mit pakoltam. Egy törölközőt csavarva a testemre lépek ki, majd állok a tükör elé. Vizes hajam másodpercek alatt fésülöm meg, majd borzolom egy kicsit össze, hogy ne álljon olyan egybe és indulok a szobám felé.

Hamar megtalálom a fehérneműt, így gyorsan magamra is kapom a darabokat, majd a ruhám kutatására indulok. Egyszerűen imádom, amikor semmi sincs a helyén és fogalmam sincs, hogy hol kellene keresnem. Minden egyes bőröndöt feltúrok, majd az utolsóban találom meg, amit keresek. Nem is én lennék, ha nem így történt volna. Egy fekete rövidnadrágot kapok magara és egy kicsit átlátszó fehér lenge toppot. Az ágyam mellett lévő bakancsomba bújtatom lábaim, majd a sminkes cuccommal indulok vissza fürdőbe. Fekete tus, szempillaspirál, egy kis szájfény és már kész is vagyok. Kicsit lehet, hogy egy csövesre hasonlítok, de mindig ilyen volt a stílusom és ezen semmi sem fog változtatni.

- Ugye kész vagy, Steph? - lép ki a szobájából az öcsém. - Jól nézel ki - néz rajtam végig.

- Köszi, öcsi - vigyorgok rá. Mindig is utálta, ha így nevezem, de én imádom őt idegesíteni, szóval nem fogom abbahagyni, mivel ő semmit sem tud rám akasztani, ami bántó lenne. - Igen, kész vagyok.

- Akkor menjünk - sóhajt fel. - A többiek már ott vannak, csak én voltam olyan kedves és megvártalak téged is.

- Megtisztelő - hajlok meg előtte - de te vezetsz - adom a tudtára.

- Mindjárt gondoltam - forgatja meg a szemeit. - Gondolom te inni akarsz, de remélem tisztában vagy vele, hogy én is fogok, szóval nem én leszek az, aki hazakocsikázz majd téged - kacsint rám.

Alig telik el tíz perc és már meg is érkezünk. Emlékszem, hogy régen ennek az bárnak a helyén egy kávézó állt, ami a kedvenceim közé tartozott, de mára már kicsit átépítették. Az ajtón belépve egyből megcsap a piha és a cigifüst szaga. Elfintorodva haladok előre a tömegben, sosem szerettem, amikor keveredik ez a két csodálatos méreg... bár azt nem mondom, hogy külön-külön nem szeretem őket, de nem egy bezárt helyen, ahol alig van levegő. A színpadtól nem messze lévő asztalnál pillantom meg a többieket, így nagy léptekkel közeledünk feléjük, már amennyire az emberek engedik.

- Kitettél magadért - ölel magához Zoe.

- Bulizni jöttünk, akkor miért ne - kérdem vigyorogva. - Na hol a piám? - kérdem tőle.

- Most érkezik - érkezik egy hang a hátam mögül. Egy szemforgatás kíséretében állok arrébb, majd foglalok helyet a barátnőm mellett és üdvözlöm Greget, akivel még mindig boldog pár alkotnak. - Tessék - adja a kezembe, amit egy biccentéssel köszönök, majd a számhoz emelem és egyből lehajtom a pohár tartalmát. - Ha így folytatod, hamar ki fogod magad ütni - adja a tudtomra Andy.

- Nem vagy az apám, hogy megmond mit csinálhatok és mit nem - emelem rá a tekintetem. - Ennyi piától semmi bajom sem lesz - húzom mosolyra a szám.

- Én előre szóltam, ezt ne felejtsd el - válaszolja majd helyet foglal a barátnője mellett. 

Meglepetten veszem tudomásul, hogy alig negyed órája érkeztünk, de már most kétszer annyian voltak, mint az érkezésünkkor. Bárki is lett a tulaj, annak biztosan nagy sikere lesz. Egyik percben csak azt veszem észre, a harmadik köröm után, hogy Andy feláll, majd a színpad felé közeledik. Gondolom most jön ő. Juliet az első, aki feláll és úgy fordul, hogy tisztán lásson mindent, majd a többiek is követik, így végül én is kötelesnek érzem magam rá.

- Minden oké? - kérdi tőlem Brandon.

- Ne aggódj értem, ittam már többet is és akkor is jól voltam, ez még semmi - vigyorgok rá.

A színpadon egy harminc év körüli pasi jelenik meg és üdvözli a népet, biztosan ő lehet a tulaj. Két perces beszéde után, hívja fel maga mellé a sztárvendéget, aki nem más, mint Andy. Miután a hapsi lement a színpadról és Andy átveszi a helyét, elkezdődik a dal. Azt gondoltam volna, hogy valami vidám számmal indít, de úgy látszik nagyot tévedtem. Sokkal inkább egy lassú és szomorú számmal. Akaratom ellenére és figyelni kezdem a szövegét, hiszen amiért rá haragszom az nem azt jelenti, hogy nem szeretem a zenéjét.

- But I'll survive, the loneliest nights won't give up the fight - énekli, én pedig akaratom ellenére is nehezebben veszem a levegőt. Igazából nem is tudom, hogy mitől érzem azt, hogy van valami üzenete ennek a számnak, de képtelen vagyok kiverni a fejemből. - We've come to an end I'll miss you my friend... How can I carry on, carry on without you?

Észre sem veszem, hogy a számnak vége, az ébreszt fel, hogy körülöttem mindenki tapsol, én pedig dermedten bámulom a színpadon álló fiút. El kell tűnnöm innen, amíg még egyben tudom magam tartani, kétlem, ha tovább hallgatnám, akkor nem bőgném el magam. Ha nem ittam volna, akkor nem kerültem volna soha ilyen helyzetbe, de most úgy látom, hogy muszáj eltűnnöm legalább pár percre.

- Megkeresem a mosdót - suttogom Zoe fülébe, majd elindulok a hatalmas tömegbe. 

Két perc elteltével, már a pulton támaszkodom és a tükörképem bámulom, ahogy gyorsan kapkodom a levegőt. A francba is, lehet, hogy elmenekültem, de ez még nem azt jelenti, hogy a hangjától is, hiszen most is tisztán hallom.

- Broken pieces will fall apart promises will tear down the trust find a reason to give your heart but I'll find a reason for us...

- Nem! - helyezem a kezeim a füleimre. -  Nem akarom hallani - suttogom magam elé bámulva.

Tudom, hogy nem maradhatok itt végig, ezért erőt véve magamon megyek ki a folyosóra, majd döntöm a hátam a falnak. Már nem hallom a hangját, ami kicsit megnyugtat. Ám, amikor kinyitom a szemeim és egy felém közeledő, sötét alakot pillantok meg a frász jön rám.

Sziasztok! Igen megint ihletrohamom volt, pedig ma már ha jól számolom összesen több, mint hatezer szót írtam, de sebaj. Remélem tetszett a rész! Most viszont már tényleg ez az utolsó, a következő jövőhét hétvégéjén érkezik, addig ne számítsatok rá, mivel azt nem akarok elsietni. Ötletek, hogy mi lesz benne? Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat! További szép estét!

Egy kis információ

Sziasztok! Először is köszönöm a két olvasót, meg a részek alatt lévő biztatást! Tudom, hogy az információk moduljában az van kiíva, hogy heti egy rész, de mivel néha megtörténik velem, hogy megszáll az ihlet lehetséges, hogy több is lesz. Késő este valahogy mindig rám jön az írás és általában ehhez a bloghoz kapok ötletet, ami lehet ma is megtörténik, így este talán várható a harmadik rész is! Nem ígérem, de nagy esély van rá a tegnapi után. De ha ez a rész kikerült, utána már tényleg csak heti egy rész lesz, mivel suli idejében kevesebb időm van az írásra. Remélem megértitek! További szép napot! Este lehet, hogy jelentkezem!

2.FEJEZET

Broken 

Az ölemben pihenő remegő kezeimet nézem. Érzem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik, érzem, hogy már nem kell sok a kiborulásom pillanatáig. Nem egyszer történt meg az elején, de azt hittem, hogy mára már túl vagyok ezeken, de úgy látszik tévedtem, hiszen most, hogy újra itt vagyok minden egyszerre szakad fel bennem, minden emlék, ami megöl belülről. Lábaimat felhúzva karolom át őket, majd fektetem homlokom a térdeimre. Nem akarom, hogy bárki észrevegye milyen állapotba kerültem. Nem akarom, hogy bárki ide tolja a képét azzal a szándékkal, hogy megpróbál megnyugtatni, ezt egyedül kell végigcsinálnom, csak úgy vagyok képes hamar túlesni rajta. Ha valaki itt lenne mellettem és segíteni próbálna csak azt érné el, hogy mindent kiadjak magamból, amit magamba tartottam hosszú időn át, és akkor soha az életbe nem lenne vége a sírásomnak. Nem volt könnyű megtanulni hogyan tudom kezelni a kiborulásaim, főképpen nem egyedül, de sikerült és ennek köszönhetően erősnek érzem magam, hiszen egyedül, segítség nélkül szedtem magam össze. Azt, hogy nem kerültem dokihoz magamnak köszönhetem, annak, hogy bizonyítani akartam. Be akartam bizonyítani a népnek, hogy nem vagyok gyenge, hiába láttak annak és sikerült. Nem hagyhatom, hogy ez a pár perc visszalökjön oda, ahonnan nagy nehezen felálltam. Nem fogom engedni, csak le kell nyugodnom és minden menni fog. Az első találkozáson már túl vagyok és ettől rosszabb már úgysem lesz. 

Azt hiszem összesen negyed óra telt el, amióta itt ülök és próbálok megnyugodni. Már nem remegnek a kezeim, nem érzem azt a szar érzést a gyomromba. Jobban vagyok. Mély levegőt veszek, majd felemelem a fejem és akkor veszem észre, hogy bámulnak. Összehúzott szemekkel nézem a fiút, akire szükségem lenne, aki lehet összetört és akiért lehetséges, hogy kiborultam, de a francba is a közelsége még mindig azt váltja ki belőlem, amit régen. Még mindig szeretném, ha mellettem lenne, annak ellenére, hogy tudom, ha megpróbálna ide jönni elküldeném a francba, de megpróbálná és nekem már ez sokat jelentene. Azzal is tisztában vagyok, hogy hiába küldeném el, hiába ordítoznék vele, nem menne sehová, megölelne én pedig darabokra törnék a karjaimba. Ő még mindig az a srác a szemembe, aki akkor volt, hiába tudom, hogy már más lett. Bennem ő még mindig a régi Andy, csak rövidebb hajjal és több tetkóval, de semmi más nem változott, az én elmémben biztosan nem. 

Lépteket hallok a közelből, így tekintetem elszakítom róla, majd a közeledő alakra vezetem. Brandon. Szomorú mosoly ül az arcán, miközben egyre közelebb lépked hozzám. Látom rajta, hogy erősen gondolkodik azon, hogy jó ötlet-e megközelítenie vagy sem, de végül ugyanazt válassza, amit én tennék fordított esetben. Leül mellém, majd szorosan magához húz. Igen, az öcsém most pont úgy viselkedik, mintha a bátyám lenne. De csak egy idióta mondaná azt, hogy ő az öcsém, idősebbnek néz ki tőlem, és sokkal magasabb is. Én vagyok az idősebb, de ő mégis mindent jobban visel, mint én.

- Utálom, amikor így kell lássalak - morogja. - Legszívesebben beverném a képét, amiért ezt tette veled - teszi hozzá, miközben szorosabban von magához, én pedig felsóhajtok.

- Nem kell megverned - motyogom a mellkasába. - Lehet, hogy megbántott, de nem akarom, hogy bármi butaságot tegyél. Lehet, hogy a kiborulásomnak most hozzá is köze van, de jól leszek, csak túl hamar jött el az a pillanat, amire nem voltam még felkészülve, érted? Még mindig fontos nekem....

- Én itt vagyok neked, és mindig itt leszek, ha szükséged van valakire, ha pedig megbánt vagy egyszer is miatta látlak majd sírni, leszarom, hogy ki ő, ahogy azt is, hogy idősebb tőlem, beverem a képét, mert megérdemelné, hogy végre felébresszék a kibaszott álmából, amiben él és újra visszacsöppenjen a valóságba.

- Nem szeretném, hogy bármilyen vita legyen köztetek, de tudod mit, nem fogom azt mondani, hogy leállítanálak, mert azzal hazudnék és nem szeretnék - húzódom el tőle. - Kérdezhetek valamit?

- Úgysem tudnál leállítani, hiszen te lány vagy - jelenti ki büszkén. - Persze, Steph, bár van egy olyan érzésem, hogy tudom mit szeretnél tudni, de hajrá halljam.

- Talán csak magamnak akarok ezzel a kérdéssel, de érdekel és nem szeretném megtudni majd társaságban... - sóhajtok fel. - Ki az a lány, mellette?

- Tudtam, hogy Julietre gondolsz - rázza meg a fejét. - Még szép, hogy érdekel, de ezzel tudod, hogy mit erősítesz meg bennem? Mindig is volt egy megérzésem, hogy te nem csak barátként tekintettél rá és ezzel a kérdéssel ezt az érzést csak növeled bennem. Andy csaja, lassan két éve vannak együtt és látszik, hogy szeretik egymást. Annak ellenére, hogy eleinte haragudtam arra a barom, hogy összetört téged, jóban vagyok vele és bírom a csaját is, de legszívesebben mindkettőjüket kitessékelném a területünkről, mert ilyen állapotba hoztak téged. Meg persze az sem igazán segít, hogy folyamatosan téged néz...

- Értem - pillantok az említettek felé. - Nem éreztem többet, Brandon és sosem fogok. Számomra ő már csak egy ismerős és az is fog maradni. Örülök a boldogságának, de engem felejtsen el. 

- Nem akarok beleszólni az életedbe és a döntéseidbe, és tudod, hogy sosem kérnék tőled olyat, ami fájdalmat okoz neked, de talán jobb lenne, ha megbeszélnétek. Nem olyan nagy ez a város, hogy három hónapig, míg itthon lesz el tudjátok egymást kerülni...

- Három hónap? - suttogom magam elé nézve. - Ezt... ezt, hogy érted?

- Szüneten van, és ezt a családjával akarja tölteni - adja a tudtomra. - Sokat fogtok találkozni és ha nem beszélitek meg a dolgokat, akkor ez a három hónap mindkettőtök számára szenvedéssel teli lesz, azt pedig nem szeretném nézni. Nem akarok én lenni az a személy, akinek mindketten kiöntitek a szíveteket és segítséget kértek, mert a fasz se tudná mit csinálnék akkor - nevet fel kínosan.

- Nem ígérek semmit - pillantok rá. - Itt lesz, ahogy én is, de ki fogom bírni, elkerülöm amennyire lehet, és ha úgy érzem, hogy elég erős vagyok a beszélgetésre, akkor talán esélyt adok neki, de csak arra, hogy elmondja mi történt, semmi sem lesz a régi, semmin sem fognak változtatni a szavai. 

- Azt majd meglátjuk - húzza mosolyra a száját. - Ismerlek, és tudom, hogy fontos neked és képes vagy neki megbocsájtani, de fél attól, hogy újra csalódást fog neked okozni, amit megértek, de sose mond azt, hogy semmin sem változtat majd, mert ezt sosem lehet tudni.

- Mi lett veled? - lököm oldalba. - Mikor lettél te ilyen? - vonom fel a szemöldököm.

- Az élet, csak az élet változtatott meg - sóhajt fel. - Más lett a gondolkozásom és pár dolog, de ezt hamarosan te is észre fogod venni, csak idő kérdése.

Brandonnak köszönhetően jobban lettem, így úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a társasághoz. Nem igazán vagyok biztos benne, hogy a közelébe nem török újra meg, de nem fogom engedni, hogy eltaszítson a családomtól. Azért jöttem haza, hogy velük legyek és ha ez azt jelenti, hogy Andy és a barátnője közelébe is kell lennem, ki fogom bírni. Leszarom, hogy mi lesz nem fognak ellökni a számomra fontos emberektől. 

- Minden rendben, aranyom? - tekint rám anya, amint a társasághoz érünk. Magamon érzem a tekintetét, mintha ő is a válaszomra várna.

- Persze, jól vagyok csak az emlékek - teszem hozzá halkan. - Miről beszéltek? - próbálok normálisan viselkedni, annak ellenére, hogy legszívesebben kijelenteném, hogy mindenki kapja be és felrohannék a szobámba.

Akaratom ellenére is rájuk vezetem a tekintetem. Juliet szorosan markolja Andy kezét és édesen mosolyog rá, észre sem véve, hogy a barátja engem néz, és nem is foglalkozik vele. Kínosan érzem magam a tekintetétől és a közelségétől, de valamiért mégsem tudom levenni a szemem róluk. Boldognak tűnnek, én már abban sem vagyok biztos, hogy tudom mit jelent boldognak lenni. Olyan rég éreztem magam utoljára boldognak, hogy nem is lepődnék meg, ha így lenne.

- Én még nem is mutatkoztam be - neveti el magát a lány. - Juliet vagyok, Andy barátnője - mosolyog rám.

- Stephanie, örülök a találkozásnak - erőltetek magamra mosolyt. 

- Szóval ő Steph - néz fel a barátjára. - Sokat hallottam már rólad - adja a tudtomra.

- Tényleg? - lepődöm meg. Andyre pillantok, aki kínosan a hajába túr. Hát igen, gondolom nem gondolta volna, hogy a barátnője lebuktatja őt előttem. - Remélem csak szépeket - próbálom oldani a feszültséget, ami az uralma alá vette a társaságot. 

- Éppen arról beszéltünk - szólal meg anya - hogy milyen rég volt mindenki együtt, ebben a házban. Végre nincs egy hiányzó láncszem sem - mosolyog rám.

- Igen, mindannyian itt vagyunk - bólintok rá.

- Mit is mondtál mikor is lesz az a fellépésed, haver? - szólal meg hirtelen az öcsém, a feketébe öltözött fiú felé nézve. - A jövőhéten vagy ezen?

- Ezen a héten - válaszol röviden. - Még semmi sem biztos, de egy számra már tuti, hogy meg vagyok hívva a megnyitóra - vonja meg a vállait. - Mark azt mondta, hogy attól függ a közönség mit szeretne, ha örülnek nekem, akkor több szám lesz belőle, ha nem olyan nagy az öröm, akkor csak egy.

- Andy, mindenki tudja, hogy oda és vissza van érted a fél világ, szóval én felkészülnék, hogy egy hosszú este elé nézel majd - nevet fel Juliet.

- Valaki kihozná a konyhában lévő poharakat? - néz végig rajunk anya, mire én egyből rávágom, hogy megyek.

- Segítek - hallom meg mögöttem a mély hangját. - Beszélhetnénk, kettesben? - ér mellém.

Próbálok úgy tenni, mintha nem is lenne itt, de nem könnyű, hiszen a házba rajtunk kívül senki sincs. Nincs ami elterelje a figyelmem. Az pedig, hogy magamon érzem a tekintetét nem segít abban, hogy kizárjam. Amikor rájön, hogy nem fogok neki válaszolni ismét elkapja a karom és megállít.

- Ne csináld ezt Steph - néz a szemeimbe. - Tudom, hogy bukó voltam, és mindent megérdemlek, amit most teszel, de legalább akkor ordíts vagy üss meg, de ne azzal büntess, hogy nem beszélsz velem és levegőnek nézel.

- Mit akarsz, mit mondjak? - vonom fel a szemöldököm. - Hogy hiányoztál, és nehezen tudtam elviselni a hiányod? Igen, így volt. De tudod mi fájt jobban? Az, hogy csalódtam benned, az, hogy azt hittem ismerlek, de tévednem kellett. Na ez sokkal jobban fáj. Rád sem tudok nézni úgy, hogy ne érezzek irántad mérhetetlen dühöt és gyűlöletet, miattad mentem tönkre teljesen, pedig anélkül is kurvára ott voltam már, nem lett volna szükségem még egy fontos barát hátba rúgására is - jelentem ki a szemeibe nézve. Nem könnyű kimondani a szavakat, amik már nem is igazak, de muszáj a tudtára adnom, hogy már gyűlölöm őt, hogy leszálljon rólam. El kell vele hitetnem, hogy számomra halott, még ha ez kurvára fáj is, hiszen nem igaz.

- Sosem akartam neked fájdalmat okozni... - engedi el a kezem. Látom rajta, hogy fájnak neki a szavai, de neki közel sem fáj annyira, mint nekem az, amit akkor tett.

- Megtetted és már nem tudsz rajta változtatni, kurvára nem lehet már változtatni a múlton, és ez így van rendjén. Már nem is akarok semmin sem változtatni, számomra már csak ismerős vagy, semmi több és nem is leszel - fordulok el tőle.

- Sajnálom - suttogja - de nem fogom feladni, hogy helyrehozzam, amit akkor elbasztam. Hülye voltam, hogy elmentem, hülye voltam, hogy magadra hagytalak, de van három hónapon, hogy elérjem megbocsájts nekem és minden percben azon leszek.

- Pofára fogsz esni, Andy - rázom meg a fejem, majd lépek be a konyhába. - Én már nem az vagyok, aki voltam és soha, ismétlem soha nem leszek újra a barátod vagy bármid - haladok el mellette, a poharakkal a kezemben. 

Ha a szívemre hallgatnék, akkor ebben a percben dobnám el a poharakat, majd fordulnék vissza és bújnék a karjai közé, közölve velem, hogy minden csak hazugság volt, hogy magam védjem vele, de nem fogom megtenni. Nem hallgathatok a szívemre, hiszen neki köszönhetően már annyi fájdalom ért, de most nem fog. Most az egyszer, nem ő irányít majd engem, hanem én őt. Én leszek az, aki megmondja mit kell tennem, mert csak így sikerülhet egyben tartanom a falaim, amik az összeomlástól védenek.

- Hová tegyem őket? - kérdem anyától, amit kiérek.

- Az asztalra - mutat a nem messze lévő asztal felé. 

Amint leteszem az asztalra a kihozott poharakat, megfordulok és mennék is vissza, de úgy érzem, hogy ebben a pillanatban nem tudnám magam olyan erősnek mutatni a közelébe, mivel már ő is kijött. Látom, ahogy valamit magyaráz Brandonnak, aki felém pillant, majd szemeit forgatva nevet fel. Nem hallom, hogy miről van szó, de csak egy hülye nem jönne rá, hogy éppen én vagyok a téma.

- Kit látnak a szemeim! - hallok meg egy hangot, aminek a következtében mosoly kúszik az arcomra. - El sem hiszem, hogy Steph betette a lábát ebbe a házba - mosolyog rám, a barátnőm, akit már évek óta nem láttam.

- Zoe, el sem hiszem, hogy látlak - üdvözlöm őt. Azt hittem, hogy haragudni fog rám, de meglepetésemre egyből magához ölel.

- Még mindig kurva fontos lehetsz neki, pici szívem, ha téged bámul annak ellenére, hogy mellette áll a barátnője - suttogja.

Meglehet, hogy az vagyok, ahogy még ő is az nekem, de nem engedek. Ebből az egyből most nem fogok engedni. A magam érdekében nem engedhetem újra közel magamhoz Andyt. 

Sziasztok! Tudom, hogy azt szerettem volna, hogy csak heti egy rész legyen, de most jött az ihlet és gondoltam nem hagyom ki és megírom a részt nektek. De mostantól csak heti részek lesznek és néha amikor jobb napjaim vannak és több időm, lehetséges, hogy meglepetés részek is lesznek. Köszönöm a biztatást! Most mondanám, hogy további szép estét, de inkább azt mondom, hogy jó éjt, hiszen kezd késő lenni.

1.FEJEZET

Coming home

 

Tisztában vagyok vele, hogy le kellene húzódnom az út szélére. Nem lenne szabad remegő kezekkel vezetnem, miközben úgy érzem, hogy alig kapok levegőt, hiszen ezzel saját magam sodrom veszélybe... De azt is tudom, hogyha megtenném, nem lenne jobb. Nem lennék képes lenyugodni. Azért érzem magam szarul, mivel rég jártam ezen a környéken, és így szép lassan tárulnak elém az emlékeim, amiket jól elrejtettem ezelőtt négy évvel az elmém mélyén, de már nem megy. Hiszen minden egyes épülethez, parkhoz egy-egy számomra fontos emlék köt, aminek a visszaemlékezése miatt egyszerre vagyok boldog és szomorú. Egyszerre szeretnék nevetni azokon a dolgokon, amiket átéltem és sírni, mert tudom, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen. Bár erre a tényre nem most jöttem rá, hanem évekkel ezelőtt, amikor magamra maradtam. Viszont ez sem teljesen igaz, sosem voltam egyedül, de nélküle, az ő támogatása nélkül úgy éreztem magam. Hiába volt ott anya és néhány közeli barátom, ismerősöm, egyikük sem az a személy volt, akire abban a pillanatban szükségem volt. Egyikük sem tudott volna biztonságot nyújtani számomra, csak ő, de rá nem számíthattam. Fontosabb dolgai voltak, mint az én tönkrement életem. Nem hibáztatom érte, én is kaptam volna az alkalmon, ha olyan esélyem lett volna, mint neki, de rohadtul szarul esett és még most is esik, hogy csak úgy elment, mikor tudta, hogy nem vagyok jól. Nem volt elég mindaz, ami történt velem, még kaptam a nyakamba egy másik fájdalmat is, egy sokkal erősebbet, mint amit képes lettem volna abban a pillanatban elviselni. De hát ez látszott is, hiszen mit csináltam? Két napot maradtam még ebben a városban, majd leléptem jó pár kilométerre, ahol úgy éreztem, hogy elég távol vagyok, mindentől. Azóta a nap óta, most jövök először haza. De ez nem csak egy szimpla hazalátogatás. Visszaköltözöm. Szüksége van anyának és a testvéremnek rám, én pedig nem lehetek gyáva, ami sosem voltam, egészen addig a napig, hogy szarok rájuk és inkább élek abban a városban, ahol biztonságban érzem magam. Vissza kellett jönnöm. El kell fojtsam magamban az emlékeket, a fájdalmat és minden mást, ami ide köt. Szembe kell néznem, ha muszáj azzal a személlyel is, aki valószínűleg a mai napon megtisztel a jelenlétével, mint minden évben az elmúlt alkalmakkor, ellenben velem, aki haza se dugta a képét, pedig lett volna rá lehetőségem. Anya minden évben megrendezte ugyanazt az összejövetelt, amit már kiskorom óta szokott, ahol összegyűlnek a közeli ismerősök és a család egy délutánra. Biztos vagyok benne, hogy ő is ott lesz, hiszen a családjával anya nagyon jó viszonyt ápol, ahogy anno még én is. Hogy félek-e a találkozástól? Nem. Nem félek, csak attól, hogy az a fal, amit az idő múlásával felépítettem, megreped majd neki köszönhetően le is omlik... Nem tudom, hogy mi lesz, ha találkozunk. Felismer majd? Én felismerem őt? Ez buta kérdés, hiszen nem egyszer láttam az újságok címlapján, biztosan felismerem, csak már nem azt a srácot fogom látni, akit régen, hanem egy újat. Egy újat, akit már nem ismerek.

Már csak pár száz méter van hátra és befordulok az utcánkba, abba az utcába, ahová legrosszabb rémálmomba se tenném be a lábam, de nem szabad gyávának lenni. Hazajövök és minden rendben lesz. Anyáékért teszem, nem azért, hogy újra lássam, pedig hiányzik. Mindent képes lennék megadni azért, hogy újra négy évvel korábban legyen és ne engedjem elmenni, hogy ne engedjem őt el, még akkor is, ha ez önzőség lett volna tőlem. Hiányzik, hiszen hosszú időn keresztül barátok voltunk, közeli barátok, úgy éreztem, hogy olyan mintha a bátyám lenne, de közben valami mást is éreztem a közelébe, mára már tudom mi volt az. Már tudom, hogy miért fájt annyira, amikor lelépett. Vonzódtam hozzá, több volt számomra, mint egy barát, de ezt sosem mertem magamnak bevallani, és hosszú ideig nem is tettem meg. De aztán gondolkodni kezdtem, hogy miért éreztem azt, teljesen magamba voltam roskadva, és akkor beugrott és ezért csak jobban utáltam az egész helyzetet, de ez már rég történt, azóta már más lettem. Erősebb, vagyis szerintem. Készen állok a találkozásra és arra is, hogy azt lássa minden rendben velem. Már csak az a kérdés, hogy ez a szép elképzelés működni is fog a való életben, vagy csak az elképzelésemben megy ilyen könnyen? Hamarosan kiderül, mert már nincs visszaút.

Fájdalmas nevetés szökik ki belőlem, amikor meghallom a rádióból szóló számot, vagyis inkább az énekes hangját. A szívem máris sokkal gyorsabb verdes a mellkasomba, arcomra pedig szomorú mosoly költözik. Hallottam énekelni nem is egyszer még régen, de azóta sokkal jobban megy neki, ahogy a dalírás is. Sosem felejtem el, hogy milyen szenvedő képet vágott, amikor nem jöttek a szavak, amikor órákon át ült az üres lap előtt, majd egy hirtelen ötletből vezérelve kitéptem a lapot a kezeiből és elszaladtam velük. Persze ő üldözni kezdett, viszont elértem vele a célom, hogy kicsit ellazuljon és utána már sikerült neki, amit szeretett volna. Annak ellenére, ami történt büszke vagyok rá, hiszen feltornázta magát és valóra váltotta az álmát.

- Stay alive for the good times... - énekli, én pedig mosolyogva jövök rá, hogy nekem is ezt kell tennem. A jóra kell gondolni és abból erőt meríteni, nem pedig másból. Nem azt kell nézni, hogy mit veszítettél el, hanem, hogy mid volt és mit jelentett számodra. Legyen bármi az elkövetkezendő órákban, napokban nem fogom engedni, hogy összetörjön. Nem fog összetörni a jelenléte, mert a közös emlékeinkre fogok gondolni, nem pedig arra a napra. - Stay alive - fejeződik be a szám, mire a házunk elé érek. 

Sóhajtva dőlök hátra az ülésen, majd állítom le a motort. Andyék háza előtt több kocsi is állt, ami annyit jelent, hogy ő is itthon van és el is fog jönni ide. Ahogy felemelem a fejem, egy sétáló fiút látok meg éppen a ház felé tartva. Azonnal mosoly terül szét az arcomon, hiszen ő Brandon. Kivágom a kocsim ajtaját, mire felém kapja a fejét, majd ledermed. 

- Mi az, nem is üdvözölsz? - kérdem nevetve. Fejét megrázva közeledik felém, majd szorosan a karjaiba zár, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel. - Szia, öcsi - suttogom.

- Ugye ezt most nem csak képzelem, a melegnek köszönhetően, hanem tényleg te vagy az? - kérdi tőlem, halkan, mire felkuncogok.

- Nem képzelődsz - adom a tudtára. - Tényleg itt vagyok és itt is leszek, ha befogadtok.

- Ez milyen hülye kérdés, Steph? - húzódik el tőlem. - Ez a te otthonod is, akkor jössz ide, amikor csak akarsz. Számodra mindig van itt hely - mosolyog rám.

- Akkor maradok - vonom meg a vállam. - Anya gondolom hátul van a vendégekkel, igazam van? - kérdem tőle.

- Annyira átlátszó vagy nővérkém - vágja hozzám. - Miért nem azt kérded inkább, hogy Andy itt van-e? Hiszen erre vagy kíváncsi - jelenti ki, mire  én éppen a számat nyitom, hogy válaszoljak neki, de nem ad rá esélyt. - Meg se próbáld, mindketten tudjuk, hogy igazam van, csak te ezt nem fogod bevallani. De különben, nem még nincs itt, de már hamarosan érkezniük kell, anya fél órája mondta, hogy hamarosan jönnek.

- Értem - motyogom. - Segítesz a csomagokkal? 

- Idősebb vagy, nem neked kellene az erősebbnek lenned? - vonja fel a szemöldökét.

- Lehet, hogy idősebb vagyok, de lány és a lányoknak az udvarias fiúk segítenek - nézek a szemébe, mire ő csak megforgatja a szemeit, majd tekintete megakad egy ponton.

- Én segíthetek neked? - kérdi egy hang. 

- Baszki - suttogom, mielőtt még megállíthatnám magam. Segítőkészen nézek Brandonra, de ő bólintással jelzi, hogy az a személy áll mögöttem, akire gondolok. Mély levegőt véve fordulok felé. - Kösz, de nem kell a segítséged - mondom kimérten. - Egyedül is boldogulok - teszem hozzám. Ragyogó kék szemeivel engem néz, mire én nyelek egyet. Istenem olyan rég láttam már, hogy teljesen elfelejtettem, hogy mit érzek a közelébe, amikor alig pár centi van közöttünk. - Megtennéd, hogy... - csak ekkor veszem észre, hogy nincs is egyedül. - Uh, helló - intek egyet a mellette álló lány felé. - Nekem most mennem kell - motyogom, majd elfordulok. - Megtennéd, hogy beviszed ezeket, míg én megkeresem anyut? - fordulok az öcsém felé, mire bólint egyet, én pedig hálásan mosolygok rá, majd gyors léptekkel indulok el a hátsókert felé.

Nem fogok megtörni, legyen bármi nem engedem, hogy összetörjek. Felőlem azt csinál, amit csak akar, azzal, akivel csak akar, de engem hagyjon ki belőle. Most azt hitte, hogy jön, felajánlja nekem a segítségét én pedig ezer örömest elfogadom? Miért csinált úgy, mintha az ég adta világon semmi sem történt volna, mintha nem telt volna el négy év? És mi a francért olyan kék a szeme? Kicsit frusztráltan érek a kertbe, majd pillantok körbe, ahol észre is veszem anyát. Mosolyt erőltetve magamra indulok el felé. Amint észrevesz, abbahagyja a beszélgetést és szorosan a karjaiba zár.

- Hiányoztál anya - szorítom magamhoz. - De már nem megyek sehová.

Pár percig öleljük egymást, majd magamon érzek egy tekintetet ezért elválok anyától, aki könnyes szemekkel néz rám, de nagyokat pislogva próbálja visszatartani a könnyeit. Kíváncsian fordulok a tekintetet felé, majd lepődöm meg.

- Szia, Amy - köszönök az előttem álló nőnek, akit már egy jó ideje nem láttam. - Rég nem láttalak.

- Négy éve, nem igaz Steph? - mosolyog rám. - Csinos vagy - néz végig rajtam. - Találkoztál már a fiammal?

- Ígérem mostantól gyakrabban fogunk találkozni. Köszönöm. Öm, igen amikor jöttem befelé, de én siettem megkeresni anyát - motyogom.

- Értem - biccent felém. - Ugye tudod, hogy sajnálja, amit történt?

- Kérlek ne beszéljünk, róla. Szívesen beszélgetek veled, de ne kelljen Andyről beszélnünk, mert arra se kedvem nincs, se időm. Túltettem magam rajta és örülnék, ha nem próbálna a közelembe férkőzni, mert nem fogom neki hagyni, hogy minden úgy legyen, mintha minden oké lenne, mikor nincs is így - adom a tudtára. - Bocsánat, hogy így letámadtalak, de nem akarok róla beszélni - sóhajtok fel. - Bemegyek keresek valami innivalót, hátha attól kicsit lenyugszom.

Amy nem érdemli meg, hogy így beszéljek vele, de még mindig rosszul reagálok, ha valaki felhozza őt és az sem segített, hogy előtte találkoztam vele. Egy pohár hideg víztől, máris jobban érzem magam, lenyugtatott, de ez csak addig tart, míg be nem lép a konyhába az a személy, akit a legkevésbé sem akarok látni.

- Te mindenhol ott vagy? - mordulok fel.

- Én is örülök neked, Steph - vágja rá gúnyosan. - Tudod, vendég vagyok és anyukád küldött be, mert látta, hogy mennyire zaklatott voltál, amikor bejöttél. Jól vagy? - lép hozzám közelebb, de én magam elé tartom a kezem.

- Ne gyere közelebb, Andy - rázom meg a fejem. - Teljesen jól vagyok, miért ne lennék? - kérdem tőle.

- Nézd, tudom... - kezd bele.

- Nem akarom hallani, oké? Találkozni többször fogunk, mivel hazaköltözök, de semmi sem lesz olyan, mint volt és nem fogod elérni, bármennyire is szeretnéd. Én már más vagyok és ahogy látom, te sem vagy már az, aki voltál. Nem kell velem foglalkoznod, jól vagyok - mondom a szemeibe nézve, de érzem, hogy remeg a hangom. Ő pedig ismer és tudja, hogy mikor mondok igazat, mert én teljesen őszinte voltam vele, bár ő is, de attól én még azt érzem, hogy nem voltam neki olyan fontos, ha képes volt csak úgy lelépni. Elhaladni készülök mellette de elkapja a karom és megállít.

- Hiányzol, ugye tudod? - suttogja a fülembe. - Sajnálom, hogy azt tettem...

- Már mondtam, hogy nem érdekel - rántom ki magam a fogásából, majd viharzok ki a kertbe.

Alig vagyok itt pár perce, de már lassan kezdem elveszíteni a türelmem. A sírás kerülget, de senkinek sem adhatom meg azt az örömöt, hogy miatta sírjak. Felnőttem, túltettem magam rajta, minden oké, ki fogom bírni azt a pár napot, amíg itt van. Elkerülni nem tudom, de mindent megteszek majd, hogy a lehető legkevesebbszer találkozzak vele. 

- Kicsim minden rendben? - szólít meg anya, mire bólintok egyet, majd a kert végébe megyek és leülök az én helyemre, ahol mindig egyedül voltam, vagyis sokkal inkább vele, de most egyedül és nekem egy kis magányra van szükségem, míg lenyugszom, mert érzem, hogy megremeg a falam és azt nem engedhetem meg.

- Miért nem vagy itt, amikor szükségem lenne rád? - suttogom magam elé bámulva. - Szükségem lenne rád, apu...

Sziasztok! Amint látjátok teljesen új történettel jelentkezem, ami már mint az eddigiek, hiszen Andy Black a főszereplője, nem pedig egy 1D vagy 5SOS énekes, de azért remélem tetszeni fog nektek! Ki akarom próbálni magam, hogy mást is képes vagyok-e írni, és eddig úgy érzem, hogy igen. Megpróbálok heti egy részt hozni, de az érettségi miatt nem biztos, hogy mindig sikerülni fog, de igyekszem. Jelenleg ezen kívül két blogom fut, az egyik pedig szünetel, szóval így meg tudok velük birkózni. Köszönöm, hogy benéztél és elolvastad a részt. Ha tetszett, akkor szívesen várlak máskor is, viszont örülnék egy véleménykifejtéshez is, hiszen ebben még bizonytalan vagyok. Tovább szép estét!