13.FEJEZET

Only one

Amikor pár órával később kinyitom a szemeim egyből felfedezem az engem ölelő Andyt. Azt hittem, hogy csak álmodom. Szinte biztos voltam benne, mire felébredek eltűnik mellőlem és kiderül, hogy minden csak egy álom volt, de nem igaz. Tényleg kimondta azt a szót. Szeretlek. Kilenc betű, de sokkal többet ér bármelyik másik szónál, főképpen akkor, ha egy olyan személytől hallod, aki fontos neked, aki iránt te magad is így érzel. Ez a kilenc betűs szó képes megváltoztatni az életed, akár örökre is. 

Nem tudom, hogy mire számítsak. Igazából még azt sem értem, hogy mi van Juliettel. Semmit sem értek, de az a csók és az érintései, na meg persze a szeretlek tisztán érthető volt számomra. Engem akar. Túlságosan is. De ezzel nincs egyedül, hiszen én is ugyanúgy vágyom rá, ahogy ő rám. Hosszú időn át vágyakoztam és könyveltem el magamba, hogy már nem érzek iránta semmit, de ez is csak addig volt így, míg meg nem láttam. Azóta tudom, hogy minden egyes nap hazudtam magamnak. Főképpen akkor, amikor azt mondtam jól vagyok. Akkor nem voltam jól, de ha most mondanám ki, igaz lenne, hiszen sehol máshol nem érezném magam jobban, mint az ő karjaiban. Nyálas vagyok, de ebben a pillanatban kicsit sem érdekel. Csak az a fontos, hogy itt van velem és végre nem kell semmit sem eltitkolnunk a másik elől. Bár még vannak dolgok, amikről nem beszélt egyikünk sem, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan azok a percek is eljönnek, amikor bebocsájtást engedünk a lelkünkbe, gondolatinkba. Tisztában vagyok vele, hogy az nem lesz valami könnyű, egyikünknek sem, de azt is tudom, hogy minden rendben lesz. Fontosak vagyunk egymásnak, szeretjük egymást, törődünk a másikkal, még ha az nem is akarja és ennyi éppen elég ahhoz, hogy minden rendben menjen kettőnk között. 

Mosolyogva fordulok felé, majd simítok ki egy rakoncátlan tincset a szeméből. Annyira békés és nyugodt. Tudom, hogy ő sem szereti, ha bámulják álmában, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a szemem. Nem megy. Túl sok időt vesztegettem el arra, hogy ne lássam őt, most pedig minden egyes pillanatot ki kell használnom azért, hogy ezt az időszakot bepótoljam. 

- Ne bámulj - morogja becsukott szemekkel, miközben szorosabban húz magához. - Te sem szereted, ha néznek miközben alszol, ahogy én sem szeretem, szóval kérlek inkább csinálj egy képet és azt nézd - mosolyodik el, mire én kicsit megcsapom a csupasz mellkasát.

- Ne szemétkedj Andy - húzom én is mosolyra a szám. - És különben is, a kép nem mozog - vonom meg a vállam. - Sokkal jobb téged nézni, mint egy megállított pillanatot. 

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál - suttogja kinyitva a szemeit. - Hiányoztak a közös ébredések, veszekedések, étkezések... minden. Hiányoztál - néz a szemembe.

- Ne mondj nekem ilyet, ha nem akarod, hogy elsírjam magam - pislogok. - Tudod ezt akartam hallani tőled, pontosan ezeket a szavakat, csak nem ennyi idő után. Bíztam benne, hogy nem lépsz le, vagy ha mégis megtetted, akkor szólsz és beszélünk vagy legalább tartjuk a kapcsolatot, de nem így lett. Semmi sem úgy történt, ahogy szerettem volna...

- Hidd el nekem, Bogyó, én sem így képzeltem el azt a napot, sem az utána következőket. Egyáltalán nem. Minden pillanatban arra gondoltam, hogy mekkora fájdalmat okozok neked vele - könyököl fel. - Magamat okoltam minden fájdalmadért. És még most is. Hiszen tisztában vagyok vele, ha legalább én nem lépek le azon a napon, akkor nem lett volna számodra sem olyan rossz az a nap. Tudom, hogy szeretnéd, ha elmondanám mit miért tettem és el is fogom, de előtte még szeretném egy kicsit élvezni ezt a pillanatot, amikor a karjaimban tarthatlak.

Azt hittem, hogy visszadől a párnákra, de helyette fölém mászik és szorosan hozzám simul, mégsem engedi rám teljesen a súlyát. Vigyorogva néz le rám, hiszen én egyből szaporábban kapkodok levegő után. Még mindig nem érzem teljesen legálisnak a kapcsolatunkat, hiszen Juliet még nem ment el, és egy jó ideig még nem is fog, de eszem ágába sincs megálljt parancsolni neki, túl sokáig tettem, most eljött az én időm. Andy már csak az enyém. 

A karjaim nyakába akasztom, ezzel is közelebb húzva őt magamhoz. Ajkunk már majdnem összeér, de mi csak egymást szemébe nézve várjuk, hogy valamelyikünk megtegye az első lépést. Ki bírja tovább azt, hogy ne csókolja meg a másikat. Tudom, hogy ő már anélkül is a határaival játszadozik, de azt is tudom, hogy én sem bírom valami sokáig a közelségét, hogy nem teszek semmit. Érezni akarom és amint kicsit feljebb emelem a fejem, egyből szélesebb lesz a mosolya, hiszen tudja, hogy ő nyert. 

Ajkaim szorosan nyomom az övéi ellen. Már egyáltalán nem érzem magam kínosan, mint az előző csókunknál. Nem érdekel semmi, hiszen ő itt van velem. Kezeit a derekamra vezeti, majd feljebb tűrve a pólóm simogatni kezdi a bőröm, aminek következtében kiráz a hideg. Tisztában van vele, hogy mit vált ki vele belőlem, de esze ágába sincs befejezni, sokkal inkább messzebbre megy, míg ujjai el nem érik a mellem alját. Tisztában van vele, hogy nekem is van egy határom és pontosan tudja, hogyha ujjai feljebb merészkednek, akkor elrontja a pillanatot, ezért megállapodnak azon a részen, míg a csókunkat egyre jobban elmélyíti. 

- Ha jó pár éve azt mondja nekem valaki, hogy egy nap ezt fogom veled csinálni - nevetek fel, miközben próbálok levegőt juttatni a tüdőmbe - kinevettem volna, de most mégis itt vagyok. Egy ágyban veled, téged ölelve és veled csókolózva. Nem gondolod, hogy mi már nem igazán vagyunk barátok?

- Sosem voltunk azok - dönti az enyémnek a homlokát, miközben a szemeimbe néz. Ennek most két értelme is lehet, de nagyon bízom benne, hogy a jobbik lesz az igazi. Nem azért mondta ezt, mert sosem érezte magát a barátomnak, hanem azért, mert talán mindig többet érzet irántam, mint barátság. Ennek sokkal jobban örülnék, mert akkor legalább nem lennék egyedül. - Ahogy pár órája is mondtam, mindig szerettelek... - suttogja. - Tudom, hogy ahányszor csak ezt a szót hallod tőlem kellemetlenül érzed magad, de erre semmi szükség. Minden rendben, ha még nem tudod kimondani. Éreztetetted velem, és nekem egy ideig ez is elég. Viszont nem sokáig. Szeretném, ha egy nap majd te is a szemembe mondanád. Szeretném, ha te is úgy mondanád nekem, hogy én és nem csak barátilag, mint régen.

- Hallani fogod, ezt megígérhetem - nyomok egy puszit az orrára. 

- Nézd, tudom, hogy nem fog neked tetszeni, amiről most akarok beszélni veled. Igazából, még abban sem vagyok biztos, hogy én készen állok rá, de tudom, hogy téged zavar szóval úgy érzem kötelességem neked elmondani - ül fel az ágyamban.

- Bármit elmondhatsz - ülök fel én is majd bújok hozzá. - Tudod, lehet ez most nem úgy sül el, ahogy szeretném, de érteni fogod. Ha azzal nem kergettél el örökre, hogy elmentél, már semmit sem tudsz mondani, hogy megtörténjen - nyomok egy csókot a vállára. - Nem megyek sehová, de tudni akarom azt, amiről beszélni akarsz velem, és ennyire félsz tőle.

A mellkasát ölelő kezeimre helyezi az övét, majd megszorítja azt. Tudom, hogy milyen ez a mozdulat. Én is sokszor csináltam, amikor valami olyasmiről kellett beszélnem, amiről nem akartam. De akkor is elég sokszor tettem, amikor olyat kellett elmondanom a másik félnek, amivel megbántom. Nem vagyok benne biztos, hogy miről akar velem beszélni, de abban igen, hogy már semmit sem tud nekem mondani, amivel elijeszthetne. Az ég világon semmit. 

- Kezdem először Juliettel, hogy megértsd az előbbit - sóhajt fel, bár én érzem, hogy ez csak időhúzás, viszont ez is érdekel szóval nem mondok semmit. - Szerettem őt, többet éreztem iránta, mint barátság, de tőled sosem volt számomra fontosabb. Jól elvoltunk, de ő csak Juliet volt, te pedig az én Steph-em. Csak az enyém. Próbáltam elhitetni magammal, hogy majd betölti azt az űrt, amit miattad éreztem, de nem ment. Lehet, hogy a sebet begyógyította, de a heg ott maradt, mert ő nem te volt és nem tudta mit kell tennie minden helyzetben. Mindig híres énekes akart lenni. Kapott egy ajánlatot, amiről nekem is beszélt és tudtam, hogy megpályázta, de azzal nem voltam tisztában mostanáig, hogy sikerült is neki. A hangja megvan hozzá, színpadra illik az egész éne, de ez úgy nem megy senkinek sem, aki kezdő, hogy van egy szerelme, aki szintén híres. Egyedül kell csinálnia és a cég, aki elvállalta, csak úgy egyezett bele, ha mindenről lemond ami a régi életéhez köti, és elmegy innen. Két hét múlva indul. Elmondta, hogy szeret és fontos vagyok neki, de azt is hozzátette, hogy valószínűleg később megbánna, ha nem fogadná el az ajánlatot. Ami viszont nagyon meglepett, hogy odatette a végére, amikor én egy kicsit kiakadtam, hogy legalább biztonságos kezekben hagy. Nem mondta ki, de én szinte biztos vagyok benne, hogy rád értette. 

Szerette... de sosem úgy, ahogy engem. Mivel Juliet nem pótolt engem, hiszen belőlem csak egy van. Minden ember számára egy személy van, akit senkivel sem lehet pótolni, és számára én vagyok az. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezt mélyen Juliet is tudta. Láttam rajta, hogy érzi valami nincs rendben, amikor én megérkeztem, de sosem mondott semmit, mindig kedves volt és már értem miért. Tudta, hogy Andyt jó kezekben fogja hagyni. Sokkal könnyebb úgy lelépni, ha tudja, hogy ő biztonságban lesz és jól érzi majd magát. Azt akarja, hogy velem legyen, ezért van most itt, amit valószínűleg Juliet is sejt.

- De tudom, hogy téged ez a része nem igazán érdekel, sokkal inkább az fontos számodra, hogy én miért hagytalak ott. Aznap reggel, amikor felkeltem, teljesen más tervem volt. Sosem hittem volna, hogy nem úgy lesz vége, ahogy én szerettem volna. Azt hittem minden sikerül, de azt a pár hetet még velem tölthetted volna. Magammal akartalak vinni. Tudom, nem szóltam róla és ez nem volt szép, de azt akartam, hogy mellettem légy. Szerettelek és utáltam, hogy osztoznom kell rajtad, ahogy azt is, amikor valamelyik barom összetörte a szíved. Legszívesebben megöltem volna. Féltékeny voltam, amikor mással voltál, de kibírtam. Lehet, hogy te ezt nem láttad, mert jól titkoltam, de hidd el, hogy így volt. Csajoztam, de mindben téged kerestelek, ezért nem tartott egyik kapcsolatom sem valami sokat. De aztán mintha a sors közbeszólt volna, mintha ő nem akarta volna, hogy velem gyere. Elvesztetted a barátod, aki sosem szeretett. Nem vettek fel. És a legfontosabb édesapád is meghalt. Azon a napon történt mindez, amikor én el akartam veled szökni és megsúgni neked, hogy számomra te nem egy barát vagy, hanem életem szerelme. Azért léptem le, hogy ne okozzak neked még több kárt. Magamat okoltam mindenért, hiszen van benne valami, nem igaz? - kérdez rá elkeseredetten. - Minden akkor történt, amikor én elhatároztam magam. Elmentem, egyedül, nélküled, mert azt hittem ezzel jót teszek neked, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz, de akkor már késő volt. Nem tudtam visszajönni. Beindult a banda. Keresni pedig akartalak, de mindig meggondoltam magam, mert nem tudtam mit mondhatnék neked. Szia Bogyó, tudom, hogy most dühös vagy rám, de én csak azért léptem le a legnehezebb időszakban, mert aznap akartam bevallani, hogy szeretlek és az lett a vége, hogy az életed összedőlt? Ez lett volna a legrosszabb döntésem. Igazából személyesen akartam volna valamit mondani, de anyukád közölte, hogy elköltöztél és egyszer sem jöttél haza, pedig szükséged lett volna rájuk, ahogy nekik is rád. Amikor most megláttalak, nem akartam hinni a szememnek. Visszaköltöztél és én tudtam már az első perctől fogva, hogy kaptam egy második esélyt, amit nem szabad elcsesznem, mindent beleadtam és most itt vagyunk - fordul felém, aminek köszönhetően észreveszi könnyáztatta arcom. - Ne sírj - fogja kezei közé az arcom. - Sosem akartam ezt tenni veled - húz magához közelebb, majd érinti homlokát az enyémhez.

- M-miről beszélsz? - kérdem remegő hangon.

- Nem akartam tönkretenni azt a napod, csak szerettem volna, ha velem tartasz és mindenről lemondanál, míg rájössz, hogy miért akartalak magammal vinni téged, ahogy arra is, hogy te is többet érzel irántam, de szar lett a vége...

- Ez nem a te hibád Andy - rázom meg a fejem. - Nem-szipogom - te tehetsz róla. Megtörtént, de nem azért, mert te szerelmet akartál nekem vallani - suttogom. - Így kellett lennie, mert az nem a mi időnk volt.

- És ez a mi időnk? - néz a szemeimbe. Mosoly kúszik arcomra.

- Kié lenne, ha nem a miénk? - kérdem tőle. - Ígérem, hogy erre az egészre reagálni is fogok, de most szeretnék csak a karjaidba lenni és érezni, hogy itt vagy velem, szerelmem...

Sziasztok! Tudom, ismét sokat kellett várni a részre, amit sajnálok, de nem ígérhetem meg, hogy gyakran lesznek. Hamarosan kezdődik az egyetem. Már nem otthon vagyok, ez az első rész, amit az új lakásból írok messze mindentől, ami ismerős volt. Barátokkal vagyok, de attól még hiányzik a régi környékem, bár akkor alig vártam, hogy lejöjjek, viszont nem olyan könnyű, amikor már mindent neked kell csinálni, amit eddig a szülők csináltak, de bele lehet jönni. De térjünk vissza a részhez. Remélem tetszett és választ kaptatok pár kérdésetekre. Köszönöm az biztatásokat és az olvasókat! Szép estét!

12.FEJEZET

Beautiful mistake

Gondolkozás nélkül húzom közelebb magamhoz, annak ellenére, hogy tudom irtó nagy hibát készülök elkövetni. De már nem bírom. Egyszerűen nem fogom épp ésszel kibírni, ha most is eltaszítom magamtól, hiszen nem akarom. Egyáltalán nem. Érezni akarom, méghozzá őt.

- Miért nem teszed meg azt a kibaszott utolsó lépést? - suttogja az ajkamra. - Itt vagyok, nem megyek sehová, mi tart vissza?

Akarom őt, mindennél jobban, de mint mindig az agyam most is közbelép, és akár tetszik, akár nem, ebben az esetben igazat kell adnom neki. Kedvelem és abból, ahogy viselkedik az jön le, hogy ő is jobban kedvel, mint egy szimpla barátot, de képtelen vagyok megtenni. Ott van előttem a barátnője arca,a hogy mosolyogva belekarol vagy sétál vele az utcán, ahogy alig pár órája. Lehet, hogy elmegy két hét múlva, de attól még most együtt vannak, én pedig sosem leszek az a lány, aki eléri, hogy egy foglalt pasi az ágyában kössön ki. 

- Nem megy - engedem le remegő kezeim magam mellé, miközben tekintetem a padlóra szegezem. 

Nem távolodik el tőlem, csak élesen szívja be a levegőt. Tisztában vagyok vele, hogy elcsesztem a pillanatot és azzal is, hogy nem csak neki, hanem magamnak is álmatlan éjszakát okozok ezzel, de nem tudom megtenni, mert nem vagyok olyan. Legszívesebben a földre csúsznék és átkarolva a lábaim bőgném el magam, de nem tudom megtenni, mert a teste még mindig a szekrényemhez présel.

- De én már nem tudom tovább visszafogni magam - jelenti ki. - Lehet neked még megy, de én már nem vagyok hozzá elég erős, nem érdekel semmi sem - morogja. - Az sem érdekel, ha hibát követünk el, de ha ez egy hiba, akkor már rég át kellett volna lépjem azt a bizonyos határt, mert nem éreztem ekkora vágyat évek óta... pontosan azóta, hogy azon a napon leléptem. Szóval ne mondd nekem azt, hogy nem megy, mert te is éppen annyira szeretnéd, mint én és te magad is tudod, csak félsz. Nincs mitől... - suttogja.
Lassan emelem fel a fejem, majd nézek bele kék szemeibe. Vágy szikrái csillognak a szemében. Pontosan úgy, ahogy elképzeltem régen, úgy ahogy mindig is akartam, amikor a közelembe van. De akkor most miért félek? Miért nem merem megtenni az utolsó lépést, ha erre vártam, mindig?
- Ne gondolkozz, csak tedd azt, amit szeretnél leszarva a következményeket - hajol hozzám közelebb.
Mindenkiben ott van az az érzés, amikor az egyik vállán az ördög, a másikon az angyal csücsül és éppen veszekednek, hogy kinek van igaza. Hát ez most velem is így van. Csak annyi különbséggel, hogy egyikük sem áll nyerésre, én meg szép lassan pusztulok bele abba, hogy itt áll előttem és nem teszek semmit, mikor ő is ugyanazt szeretné, amit én. Azt hittem a szerelembe nincs olyan érzés, ami szétszakít, de úgy látszik ez nagyon nem így van. Ebben a pillanatban azt érzem, ha nem teszem meg, akkor beleőrülök. Annyira szeretném, hogy az már fáj.
Itt áll előttem, felkínálja magát és én mégis el akarom lökni. Nem engedhetem meg, hogy elmenjen ismét. Muszáj tennem valamit, még akkor is, ha az nem éppen az lesz, amire mindketten vágyunk. Mielőtt addig haboznék ezzel az egésszel, hogy eltávolodik tőlem magamhoz húzom és szorosan hozzábújok.
Sóhajtva szorít magához, miközben kezeivel a hátam simogatja. Lehet, hogy nem voltam olyan sok pasival együtt, de abban biztos vagyok, hogy nehezen tartja vissza magát. Érzem a testéből áradó feszültséget, meg persze az sem kerülheti el a figyelmem, hogy a szíve ezerrel ver, mintha bármelyik pillanatban kipattanhatna a helyéről.
- Sajnálom - motyogom halkan.
Pár másodperc elteltével érzem, ahogy a kezei a derekamra csúsznak, majd kicsit megemelnek, aminek következtében a lábaim rákulcsolom, kismajomként kapaszkodva belé. Érzem, hogy mozgunk, majd azt is, ahogy egyre lejjebb kerülünk. Az ölében ülök, miközben ő a hátát a szekrényemnek dönti.
- Szeretlek - mondja ki azt a szót, amit mindig hallani akartam tőle, miközben szorosabban ölel magához. Ajkát a nyakamra tapasztja, nedves puszikat hagyva a bőrömön, aminek következtébe bizsergés járja át az egész testem. - Mindig szerettelek...
Úgy ülök az ölében, mintha nem is élnék. Nem lélegzek, pislogok, mozgok csak vagyok. Szavai megbénítanak és hiába szeretnék rájuk válaszolni nem megy. Képtelen vagyok rá, mert nem akarom elhinni, hogy hosszú idő után végre hallhatom tőle, amit szerettem volna, amióta ismerem. Igaz sokszor mondta ki azt, hogy szeret, de ez most más. Érzem, hogy nem úgy érti, ahogy évekkel ezelőtt. Ez most az az igazi szeretlek, amit minden lány hallani akar attól a fiútól, akit kedvel, aki sokat jelent neki.
- Mondj valamit... bármit.
- Ilyenkor - szólalok meg nehezen - viszonozni szokták, de én ebben a pillanatban képtelen vagyok kimondani, hiába tudom, hogy igaz... mert attól tartok, ha megteszem felébredek és rájövök, hogy ez az egész csak egy álom volt és sosem hallottam tőled azt a szót, de tudnod kell, hogy én is ugyanígy érzek - teszem hozzá. - Én is ugyanezt érzem - motyogom kicsit eltávolodva tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
Tudom, hogy mit akar. Elég csak a szemeibe néznem és egyből leesik, de ő is tudja, hogy én nem fogom megtenni, magamtól biztosan nem, éppen ezért teszi azt, hogy felhúzza a lábait, aminek következtében én előrébb csúszom az ölében, mielőtt még megtarthatnám magam, hogy ne essek rá ajkam az övéhez ér. Egymás szemeibe nézünk, nem teszünk semmit, de az a baj, hogy nekem már nem megy. Érezni akarom és ha ehhez hibát kell elkövetnem hát legyen. Kezeim a nyakába akasztva nyomok egy puszit az ajkára, mire azonnal közelebb húz magához és az ártatlan pusziból csókot farag.
A legtöbb lány azt szereti, ha a partnere gyengéd és lágy, de Andy ennek az ellentéte, viszont egy cseppet sem zavar. Csókja követelőző, akaratos, szenvedélyes. Egy hiba, ami tökéletesebb már nem is lehetne. Egy hiba, amit már rég el kellett volna követnem és ezzel millió fájdalmat és szenvedést megakadályozhattam volna magamnak.
Ujjai a bőrömbe mélyednek, miközben az enyémek a haját tépik. Nem fogjuk vissza magunkat, sem a vágyainkat. Olyanok vagyunk, mint az állatok, de ha jobban belegondolok minden emberben ott van az állatiasság. Kezeit a fenekemre simítja, majd erősen belemarkol, aminek következtében a csókunkba nyögök. Szeretném, ha ez a pillanat sosem érne véget, de tisztában vagyok vele, hogy pár pillanat múlva elfogyik a levegőnk és muszáj lesz egy kisebb szünetet tartsunk.
Amint a csókunk megszakad, homlokát az enyémnek dönti. Nem merem kinyitni szemeim, mert attól tartok, hogy ez az egész meg sem történt és ha megteszem, akkor felébredek ebből a csodálatos álomból, amiben élni szeretnék.
Mindenki azt mondja az elején, hogy igenis létezik fiú-lány barátság, de a francokat én vagyok rá a tökéletes példa. Hittem, sokáig bíztam benne, hogy így van és nem csak én képzelem be. De amikor elment és én is eltűntem erről a helyről, nem ezt gondoltam. Akkor jöttem rá, hogy sosem lesz közöttük barátság, mivel az egyik biztosan többet fog érezni a másik iránt, és még ha el is titkolja azután már semmi sem lenne ugyanolyan, és egy idő után feltűnne a másik félnek is, hogy valami gond van.
- Ugye meggyőztelek arról, hogy maradj? - kérdi halkan.
- Szerintem tudhatnád erre a választ - kuncogok fel továbbra is csukva tartva a szemeim. - Ha akarnék se tudnék ezek után elmenni - suttogom.
- Ennek igazán örülök - sóhajt fel. - Nyisd ki a szemeid - kérlel. - Szeretlek - mondja újból, amint felnyitom pilláim. Megnyugtató mosoly kúszik az arcomra, miközben egy lágy csókot nyomok a duzzadt ajkára. - Hallani szeretném, hogy te mit gondolsz. Szerintem ez így fair, ha már én beavattalak a titkomba, akkor mondj te is valamit a tiedről.
- Szerintem pontosan tudod mit érzek, hiszen nem egyszer vágtad a fejemhez az elmúlt időben - túrok a hajába. - De ha hallani szeretnéd, akkor egy nap elmondom az egészet, amint te is megosztod velem azt, amiről szerettél volna velem beszélni, csak időt kértél. Én várni fogok, de addig én sem árulok el semmit. Ha nekem türelmesnek kell lennem, akkor neked is menni fog - mosolyodom el.
- Gonosz vagy - néz a szemeibe.
- Te pedig akaratos - vádolom meg nevetve.
- Már miért lennék az? - vonja fel a szemöldökét.
- Talán elfelejtetted, hogy hogyan állítottál meg alig pár perce. Amikor a szavak már nem váltak be máshoz folyamodtál, ami lássuk be sikerült is. Tényleg elmegy két hét múlva? - kérdem halkan.
- Igen - néz a szemeimbe. - Tudom, hogy most bűntudatod van, de nem kell az legyen. Tegnap este mondta el, azért vágtam néhány dolgot a fejedhez. Egyiket sem gondoltam komolyan, csak te is makacskodtál és ő is felhúzott és végül te lettél az, akin levezetem a feszültséget. Lehet, hogy teljes szívemből sosem szerettem, de fontos volt nekem. Még mindig az. És kicsit szarul esik, hogy képes volt csak most elmondani, amikor már egy hónapja tud róla.
- Ez hülyén fog hangzani - nevetek fel - de én megértem őt. Én sem tudtam volna, hogyan mondjam el neked az ő helyében. Tudod, nekünk ez nem olyan egyszerű, bár fogalmam sincs, hogy nektek milyen, de azt tudom, hogy nekünk fájdalmas, amikor az egyik szeretünknek mondjuk azt, hogy elmegyünk és hosszú ideig nem jövünk vissza.
- Szörnyű érzés - motyogja megbánóan. - Ne haragudj rám - néz újra a szemeimbe. - Nem akartam akkor csak úgy lelépni. De így láttam a legjobbnak és el is fogom mondani miért, de nem most. De el fogom. Ő nem jön majd sátorozni - teszi hozzá. - Szeretném, ha velem lennél, mint régen...
- Még átgondolom, ez egy igazán nehéz döntés - válaszolok komolyan. - Sosem felejtem el, milyen szar volt veled egy sátorban aludni. Mindig felhúztál és nem hagytál aludni.
- Azóta már felnőttem - jelenti ki. - Megváltoztam, már más módszereim vannak az ébrentartásra - kacsint rám. - De azokat nem fogom elárulni neked, csak ha velem alszol akkor fogod őket megtudni.
- Azt ki kell érdemelned.
- Ez most egy kihívás akar lenni, mert tudod, ha igen, akkor én benne vagyok és abban is biztos, hogy sikerülni fog. Nem adom fel soha egykönnyen és ezt te is tudhatod.
- Te sem ismered még az én módszereim, szóval ne légy olyan biztos a győzelemben.
Hosszú idő óta most először vagyok nyugodt és érzem magam biztonságban. Vele vagyok, mint régen. Annak ellenére, hogy sosem voltunk együtt mindig úgy viselkedtünk és ez az ülés nálunk igazán megszokott volt akkoriban, talán azért érzem azt, hogy minden rendben van, mert ez arra emlékeztet, hogy talán az a rossz dolog meg sem történt velem.
- Hé, mi a baj? - fogja kezei közé az arcom.
- Semmi - rázom meg a fejem. - Minden a legnagyobb rendben... csak az ahogy most ülünk eszembe juttatta a múltat, akkor is sokszor csináltuk ezt.
- Nem akarom, hogy szomorú légy, ha visszagondolsz a régi időkre - suttogja.
- Vannak szép emlékeim is, sok szép emlék,  de van egy nap, amit legszívesebben elfelejtenék, amikor minden összedőlt és nem tudtam felállni a romok közül, de most itt vagyok és mondhatni jól vagyok. Most már jól leszek - sóhajtok fel.
- Nem megyek többet el mellőled - jelenti ki. - Nem foglak elhagyni még egyszer. Már azt is megbántam ezerszer, hogy akkor megtettem, de biztos lehet benne, hogy most nem lesz ilyen. Nem megyek sehová sem nélküled.
- Pedig muszáj lesz, mert én biztosan nem foglak elkísérni a fürdőbe és bevásárolni sem minden egyes alkalommal - nevetek fel, próbálva eltüntetni a hátsószándékom. Nem akarok erről beszélni, el akarom viccelni, mert úgy könnyebb.
- Te is tudod, hogy nem erre értettem - mosolyodik el. - Bár annak igazán örülnék ha a fürdőbe minden egyes alkalommal elkísérnél.
- Fúj - húzom el a szám.
- Most mi van? Talán nem akarsz velem zuhanyozni?
- Ott még nem tartunk, Andy - kacsintok egyet. - És különben is, honnan veszed, hogy én szeretnék hozzád csatlakozni.
- Ha tudnád mi jár most a fejemben, akkor valószínűleg elrohannál - sóhajt fel. - És biztos vagyok benne, hogy pár perccel neked is más járt a fejedbe. Én nem tudom meddig fogom magam visszafogni, de amíg te nem állsz készen semmi sem lesz.
- Ó, szóval ezt vegyem úgy, ha sosem leszek kész, akkor az nem lesz baj?
- Dehogynem - vágja rá. - De édesem - csúszik keze a combjaim közé - te már most készen állsz - morogja.
- Andy - csapok a kezére, majd felállok az öléből és az ágyamhoz sétálok.
- Ugyan már - áll fel nevetve. - Most ugye nem a durcáshercegnőt fogod játszani? - ül le mellém.
- Nem - vágom rá.
- Jó rendben - emeli fel a kezeit - lássuk meddig bírod - dönt hátra majd, mászik fölém ajkait a nyakamra nyomva. - Én is így gondoltam - suttogja a bőrömre, amint megéri hogy a lábaim összekulcsoltam a háta mögött.

Sziasztok! Tudom, hogy rég volt rész, amit sajnálok, de kicsit elfoglalt voltam. Most visszatértem, amint látjátok. Igazából, annyit szeretnék még a részhez írni, hogy kb olyan 20 részesre tervezem, szóval már nincs olyan sok hátra. Viszont azért remélem tetszett nektek és nem fogjátok abbahagyni, csak mert lassan vége. Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat!