2.FEJEZET

Broken 

Az ölemben pihenő remegő kezeimet nézem. Érzem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik, érzem, hogy már nem kell sok a kiborulásom pillanatáig. Nem egyszer történt meg az elején, de azt hittem, hogy mára már túl vagyok ezeken, de úgy látszik tévedtem, hiszen most, hogy újra itt vagyok minden egyszerre szakad fel bennem, minden emlék, ami megöl belülről. Lábaimat felhúzva karolom át őket, majd fektetem homlokom a térdeimre. Nem akarom, hogy bárki észrevegye milyen állapotba kerültem. Nem akarom, hogy bárki ide tolja a képét azzal a szándékkal, hogy megpróbál megnyugtatni, ezt egyedül kell végigcsinálnom, csak úgy vagyok képes hamar túlesni rajta. Ha valaki itt lenne mellettem és segíteni próbálna csak azt érné el, hogy mindent kiadjak magamból, amit magamba tartottam hosszú időn át, és akkor soha az életbe nem lenne vége a sírásomnak. Nem volt könnyű megtanulni hogyan tudom kezelni a kiborulásaim, főképpen nem egyedül, de sikerült és ennek köszönhetően erősnek érzem magam, hiszen egyedül, segítség nélkül szedtem magam össze. Azt, hogy nem kerültem dokihoz magamnak köszönhetem, annak, hogy bizonyítani akartam. Be akartam bizonyítani a népnek, hogy nem vagyok gyenge, hiába láttak annak és sikerült. Nem hagyhatom, hogy ez a pár perc visszalökjön oda, ahonnan nagy nehezen felálltam. Nem fogom engedni, csak le kell nyugodnom és minden menni fog. Az első találkozáson már túl vagyok és ettől rosszabb már úgysem lesz. 

Azt hiszem összesen negyed óra telt el, amióta itt ülök és próbálok megnyugodni. Már nem remegnek a kezeim, nem érzem azt a szar érzést a gyomromba. Jobban vagyok. Mély levegőt veszek, majd felemelem a fejem és akkor veszem észre, hogy bámulnak. Összehúzott szemekkel nézem a fiút, akire szükségem lenne, aki lehet összetört és akiért lehetséges, hogy kiborultam, de a francba is a közelsége még mindig azt váltja ki belőlem, amit régen. Még mindig szeretném, ha mellettem lenne, annak ellenére, hogy tudom, ha megpróbálna ide jönni elküldeném a francba, de megpróbálná és nekem már ez sokat jelentene. Azzal is tisztában vagyok, hogy hiába küldeném el, hiába ordítoznék vele, nem menne sehová, megölelne én pedig darabokra törnék a karjaimba. Ő még mindig az a srác a szemembe, aki akkor volt, hiába tudom, hogy már más lett. Bennem ő még mindig a régi Andy, csak rövidebb hajjal és több tetkóval, de semmi más nem változott, az én elmémben biztosan nem. 

Lépteket hallok a közelből, így tekintetem elszakítom róla, majd a közeledő alakra vezetem. Brandon. Szomorú mosoly ül az arcán, miközben egyre közelebb lépked hozzám. Látom rajta, hogy erősen gondolkodik azon, hogy jó ötlet-e megközelítenie vagy sem, de végül ugyanazt válassza, amit én tennék fordított esetben. Leül mellém, majd szorosan magához húz. Igen, az öcsém most pont úgy viselkedik, mintha a bátyám lenne. De csak egy idióta mondaná azt, hogy ő az öcsém, idősebbnek néz ki tőlem, és sokkal magasabb is. Én vagyok az idősebb, de ő mégis mindent jobban visel, mint én.

- Utálom, amikor így kell lássalak - morogja. - Legszívesebben beverném a képét, amiért ezt tette veled - teszi hozzá, miközben szorosabban von magához, én pedig felsóhajtok.

- Nem kell megverned - motyogom a mellkasába. - Lehet, hogy megbántott, de nem akarom, hogy bármi butaságot tegyél. Lehet, hogy a kiborulásomnak most hozzá is köze van, de jól leszek, csak túl hamar jött el az a pillanat, amire nem voltam még felkészülve, érted? Még mindig fontos nekem....

- Én itt vagyok neked, és mindig itt leszek, ha szükséged van valakire, ha pedig megbánt vagy egyszer is miatta látlak majd sírni, leszarom, hogy ki ő, ahogy azt is, hogy idősebb tőlem, beverem a képét, mert megérdemelné, hogy végre felébresszék a kibaszott álmából, amiben él és újra visszacsöppenjen a valóságba.

- Nem szeretném, hogy bármilyen vita legyen köztetek, de tudod mit, nem fogom azt mondani, hogy leállítanálak, mert azzal hazudnék és nem szeretnék - húzódom el tőle. - Kérdezhetek valamit?

- Úgysem tudnál leállítani, hiszen te lány vagy - jelenti ki büszkén. - Persze, Steph, bár van egy olyan érzésem, hogy tudom mit szeretnél tudni, de hajrá halljam.

- Talán csak magamnak akarok ezzel a kérdéssel, de érdekel és nem szeretném megtudni majd társaságban... - sóhajtok fel. - Ki az a lány, mellette?

- Tudtam, hogy Julietre gondolsz - rázza meg a fejét. - Még szép, hogy érdekel, de ezzel tudod, hogy mit erősítesz meg bennem? Mindig is volt egy megérzésem, hogy te nem csak barátként tekintettél rá és ezzel a kérdéssel ezt az érzést csak növeled bennem. Andy csaja, lassan két éve vannak együtt és látszik, hogy szeretik egymást. Annak ellenére, hogy eleinte haragudtam arra a barom, hogy összetört téged, jóban vagyok vele és bírom a csaját is, de legszívesebben mindkettőjüket kitessékelném a területünkről, mert ilyen állapotba hoztak téged. Meg persze az sem igazán segít, hogy folyamatosan téged néz...

- Értem - pillantok az említettek felé. - Nem éreztem többet, Brandon és sosem fogok. Számomra ő már csak egy ismerős és az is fog maradni. Örülök a boldogságának, de engem felejtsen el. 

- Nem akarok beleszólni az életedbe és a döntéseidbe, és tudod, hogy sosem kérnék tőled olyat, ami fájdalmat okoz neked, de talán jobb lenne, ha megbeszélnétek. Nem olyan nagy ez a város, hogy három hónapig, míg itthon lesz el tudjátok egymást kerülni...

- Három hónap? - suttogom magam elé nézve. - Ezt... ezt, hogy érted?

- Szüneten van, és ezt a családjával akarja tölteni - adja a tudtomra. - Sokat fogtok találkozni és ha nem beszélitek meg a dolgokat, akkor ez a három hónap mindkettőtök számára szenvedéssel teli lesz, azt pedig nem szeretném nézni. Nem akarok én lenni az a személy, akinek mindketten kiöntitek a szíveteket és segítséget kértek, mert a fasz se tudná mit csinálnék akkor - nevet fel kínosan.

- Nem ígérek semmit - pillantok rá. - Itt lesz, ahogy én is, de ki fogom bírni, elkerülöm amennyire lehet, és ha úgy érzem, hogy elég erős vagyok a beszélgetésre, akkor talán esélyt adok neki, de csak arra, hogy elmondja mi történt, semmi sem lesz a régi, semmin sem fognak változtatni a szavai. 

- Azt majd meglátjuk - húzza mosolyra a száját. - Ismerlek, és tudom, hogy fontos neked és képes vagy neki megbocsájtani, de fél attól, hogy újra csalódást fog neked okozni, amit megértek, de sose mond azt, hogy semmin sem változtat majd, mert ezt sosem lehet tudni.

- Mi lett veled? - lököm oldalba. - Mikor lettél te ilyen? - vonom fel a szemöldököm.

- Az élet, csak az élet változtatott meg - sóhajt fel. - Más lett a gondolkozásom és pár dolog, de ezt hamarosan te is észre fogod venni, csak idő kérdése.

Brandonnak köszönhetően jobban lettem, így úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a társasághoz. Nem igazán vagyok biztos benne, hogy a közelébe nem török újra meg, de nem fogom engedni, hogy eltaszítson a családomtól. Azért jöttem haza, hogy velük legyek és ha ez azt jelenti, hogy Andy és a barátnője közelébe is kell lennem, ki fogom bírni. Leszarom, hogy mi lesz nem fognak ellökni a számomra fontos emberektől. 

- Minden rendben, aranyom? - tekint rám anya, amint a társasághoz érünk. Magamon érzem a tekintetét, mintha ő is a válaszomra várna.

- Persze, jól vagyok csak az emlékek - teszem hozzá halkan. - Miről beszéltek? - próbálok normálisan viselkedni, annak ellenére, hogy legszívesebben kijelenteném, hogy mindenki kapja be és felrohannék a szobámba.

Akaratom ellenére is rájuk vezetem a tekintetem. Juliet szorosan markolja Andy kezét és édesen mosolyog rá, észre sem véve, hogy a barátja engem néz, és nem is foglalkozik vele. Kínosan érzem magam a tekintetétől és a közelségétől, de valamiért mégsem tudom levenni a szemem róluk. Boldognak tűnnek, én már abban sem vagyok biztos, hogy tudom mit jelent boldognak lenni. Olyan rég éreztem magam utoljára boldognak, hogy nem is lepődnék meg, ha így lenne.

- Én még nem is mutatkoztam be - neveti el magát a lány. - Juliet vagyok, Andy barátnője - mosolyog rám.

- Stephanie, örülök a találkozásnak - erőltetek magamra mosolyt. 

- Szóval ő Steph - néz fel a barátjára. - Sokat hallottam már rólad - adja a tudtomra.

- Tényleg? - lepődöm meg. Andyre pillantok, aki kínosan a hajába túr. Hát igen, gondolom nem gondolta volna, hogy a barátnője lebuktatja őt előttem. - Remélem csak szépeket - próbálom oldani a feszültséget, ami az uralma alá vette a társaságot. 

- Éppen arról beszéltünk - szólal meg anya - hogy milyen rég volt mindenki együtt, ebben a házban. Végre nincs egy hiányzó láncszem sem - mosolyog rám.

- Igen, mindannyian itt vagyunk - bólintok rá.

- Mit is mondtál mikor is lesz az a fellépésed, haver? - szólal meg hirtelen az öcsém, a feketébe öltözött fiú felé nézve. - A jövőhéten vagy ezen?

- Ezen a héten - válaszol röviden. - Még semmi sem biztos, de egy számra már tuti, hogy meg vagyok hívva a megnyitóra - vonja meg a vállait. - Mark azt mondta, hogy attól függ a közönség mit szeretne, ha örülnek nekem, akkor több szám lesz belőle, ha nem olyan nagy az öröm, akkor csak egy.

- Andy, mindenki tudja, hogy oda és vissza van érted a fél világ, szóval én felkészülnék, hogy egy hosszú este elé nézel majd - nevet fel Juliet.

- Valaki kihozná a konyhában lévő poharakat? - néz végig rajunk anya, mire én egyből rávágom, hogy megyek.

- Segítek - hallom meg mögöttem a mély hangját. - Beszélhetnénk, kettesben? - ér mellém.

Próbálok úgy tenni, mintha nem is lenne itt, de nem könnyű, hiszen a házba rajtunk kívül senki sincs. Nincs ami elterelje a figyelmem. Az pedig, hogy magamon érzem a tekintetét nem segít abban, hogy kizárjam. Amikor rájön, hogy nem fogok neki válaszolni ismét elkapja a karom és megállít.

- Ne csináld ezt Steph - néz a szemeimbe. - Tudom, hogy bukó voltam, és mindent megérdemlek, amit most teszel, de legalább akkor ordíts vagy üss meg, de ne azzal büntess, hogy nem beszélsz velem és levegőnek nézel.

- Mit akarsz, mit mondjak? - vonom fel a szemöldököm. - Hogy hiányoztál, és nehezen tudtam elviselni a hiányod? Igen, így volt. De tudod mi fájt jobban? Az, hogy csalódtam benned, az, hogy azt hittem ismerlek, de tévednem kellett. Na ez sokkal jobban fáj. Rád sem tudok nézni úgy, hogy ne érezzek irántad mérhetetlen dühöt és gyűlöletet, miattad mentem tönkre teljesen, pedig anélkül is kurvára ott voltam már, nem lett volna szükségem még egy fontos barát hátba rúgására is - jelentem ki a szemeibe nézve. Nem könnyű kimondani a szavakat, amik már nem is igazak, de muszáj a tudtára adnom, hogy már gyűlölöm őt, hogy leszálljon rólam. El kell vele hitetnem, hogy számomra halott, még ha ez kurvára fáj is, hiszen nem igaz.

- Sosem akartam neked fájdalmat okozni... - engedi el a kezem. Látom rajta, hogy fájnak neki a szavai, de neki közel sem fáj annyira, mint nekem az, amit akkor tett.

- Megtetted és már nem tudsz rajta változtatni, kurvára nem lehet már változtatni a múlton, és ez így van rendjén. Már nem is akarok semmin sem változtatni, számomra már csak ismerős vagy, semmi több és nem is leszel - fordulok el tőle.

- Sajnálom - suttogja - de nem fogom feladni, hogy helyrehozzam, amit akkor elbasztam. Hülye voltam, hogy elmentem, hülye voltam, hogy magadra hagytalak, de van három hónapon, hogy elérjem megbocsájts nekem és minden percben azon leszek.

- Pofára fogsz esni, Andy - rázom meg a fejem, majd lépek be a konyhába. - Én már nem az vagyok, aki voltam és soha, ismétlem soha nem leszek újra a barátod vagy bármid - haladok el mellette, a poharakkal a kezemben. 

Ha a szívemre hallgatnék, akkor ebben a percben dobnám el a poharakat, majd fordulnék vissza és bújnék a karjai közé, közölve velem, hogy minden csak hazugság volt, hogy magam védjem vele, de nem fogom megtenni. Nem hallgathatok a szívemre, hiszen neki köszönhetően már annyi fájdalom ért, de most nem fog. Most az egyszer, nem ő irányít majd engem, hanem én őt. Én leszek az, aki megmondja mit kell tennem, mert csak így sikerülhet egyben tartanom a falaim, amik az összeomlástól védenek.

- Hová tegyem őket? - kérdem anyától, amit kiérek.

- Az asztalra - mutat a nem messze lévő asztal felé. 

Amint leteszem az asztalra a kihozott poharakat, megfordulok és mennék is vissza, de úgy érzem, hogy ebben a pillanatban nem tudnám magam olyan erősnek mutatni a közelébe, mivel már ő is kijött. Látom, ahogy valamit magyaráz Brandonnak, aki felém pillant, majd szemeit forgatva nevet fel. Nem hallom, hogy miről van szó, de csak egy hülye nem jönne rá, hogy éppen én vagyok a téma.

- Kit látnak a szemeim! - hallok meg egy hangot, aminek a következtében mosoly kúszik az arcomra. - El sem hiszem, hogy Steph betette a lábát ebbe a házba - mosolyog rám, a barátnőm, akit már évek óta nem láttam.

- Zoe, el sem hiszem, hogy látlak - üdvözlöm őt. Azt hittem, hogy haragudni fog rám, de meglepetésemre egyből magához ölel.

- Még mindig kurva fontos lehetsz neki, pici szívem, ha téged bámul annak ellenére, hogy mellette áll a barátnője - suttogja.

Meglehet, hogy az vagyok, ahogy még ő is az nekem, de nem engedek. Ebből az egyből most nem fogok engedni. A magam érdekében nem engedhetem újra közel magamhoz Andyt. 

Sziasztok! Tudom, hogy azt szerettem volna, hogy csak heti egy rész legyen, de most jött az ihlet és gondoltam nem hagyom ki és megírom a részt nektek. De mostantól csak heti részek lesznek és néha amikor jobb napjaim vannak és több időm, lehetséges, hogy meglepetés részek is lesznek. Köszönöm a biztatást! Most mondanám, hogy további szép estét, de inkább azt mondom, hogy jó éjt, hiszen kezd késő lenni.