9.FEJEZET

In the bedroom 

Gondolkozás nélkül tettem fel az utolsó kérdésem, amit egy másodperc múlva már meg is bánom. Nekem teljesen elment az eszem? Igaz, meg szeretném tudni, hogy miért ajánlotta fel magát nekem - basszus de furán hangzik - de az nem azt jelenti, hogy ebben a pillanatban meg is akarom vele beszélni, viszont ebből a kérdésből biztosan úgy gondolja. Jó lenne egyszer végre gondolkodni is mielőtt megszólalok, hiszen a rohadt életbe, anya és Amy a másik szobában vannak, és amilyen szerencsém van voltam olyan hangos, hogy ők is tisztán értsék a kérdésem, ami nem kicsit lenne ciki. Zavartan túrok a hajamba, mivel a francba is én okozom magamnak a bajt. Lehet, hogy kimondom szinte mindig, amit gondolok, de ezt nem pont így terveztem, nem mások előtt kellett volna feltegyem.

- Tudod mit - nyögök fel fájdalmasan - inkább felejtsd el, amit kérdeztem. Nem érdekel a válasz, egyszerűen csak képes vagy felhúzni a puszta jelenléteddel és elfelejtek gondolkodni mielőtt megszólalok.

- A faszt nem érdekel! - szólal fel Brandon. - Érdekel, az nem is kifejezés, sokkal inkább én vagyok az, akit ez kicsit sem érdekel. Oké talán egy kicsit igen, mert a nővérem vagy, de annyira mégsem - túr a hajába.

- Igazad van! - szedi össze magát Andy, majd áll fel és indul meg felém. - Gyere menjünk fel és beszéljük meg a dolgokat, ahogy a felnőttek szokták - néz a szemeimbe.

Érzem, ahogy a torkom egyre jobban kiszárad. A gondolattól, hogy kettesben kellene legyek vele a szobámban, ahol még egy ágy is található, már most a frász jön rám, de a másik részem, egy apró kis részemnek felkeltette az érdeklődését, és ezért utálom magam. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék két lábon felsétálni a lépcsőn úgy, hogy tisztában vagyok vele mi vár rám, ha felértünk. 

- Jössz? - vonja fel a szemöldökét. - Beijedtél? Az előbb még te akartad, hogy magyarázzam meg, már nem szeretnéd? - vigyorodik el.

- Idegölő vagy - morgom, majd erőt véve magamon állok fel és nézek rá, arra várva, hogy elinduljon, mert nincs az az csoda, hogy én előtte sétáljak fel a lépcsőn. - Menj már - mutatok felfelé.

Kuncogva indul meg előtte, mire én a szemeim forgatom. Szar, ha a másik ismer téged, míg te nem vagy benne biztos, hogy ez a te részedről is így van és tudja, hogy miért szeretnéd ha előtted menne. Magabiztosan sétál a folyosón, majd nyomja le a szobám kilincsét és lép be a kis birodalmamba.

- Egy szóval sem mondtam, hogy bejöhetsz - jegyzem meg a hátánál állva.

- És mégis, hogy gondoltad a beszélgetést? - fordul meg, aminek következtében közel kerülünk egymáshoz, túlságosan közel. - Én állok az ajtó egyik oldalán, te pedig a másikon? - lép egyet felém, mire én automatikusan hátrálok. A francba is ez már most rosszul alakul, talán sokkal rosszabban, mint amit a lépcsőn felfelé jövet képzeltem el. - Mi a baj? - dönti oldalra fejét.

- Mi... mi a francot csinálsz? - kérdem tőle halkan, amikor a hátam már az ajtóm érinti, ő pedig közel van hozzám, de mégsem érint meg, amiért ebben a pillanatban hálás vagyok, nem is kicsit.

Hatalmas tenyereit a fejem mellett támasztja meg, és néz le rám. Igaza volt Brandonnak, már lent is forrt köztünk a levegő és ebben, ez a szituáció nagyon nem segít, sokkal inkább ront az egész helyzeten. Miért áll ilyen közel hozzám? Miért néz így rám? Miért olyan ismerős számomra ez a helyzet?

- Remegsz - suttogja. - És valahogy úgy érzem, hogy nem a félelem miatt, hiszen te sosem féltél tőlem. Azt megértem, hogy utálsz, mert leléptem, amikor szükséged volt rám, de sosem féltél tőlem és nem is fogsz, hiszen pontosan tudod, hogy soha az életbe nem ártanák neked, esetleg tennék valamit, amit te nem szeretnél - néz a szemeimbe. - Szóval kíváncsi vagy, hogy miért tettem fel neked aznap este azt az ajánlatot, legyen elmondom.

- Megoldható lenne, hogy ne úgy tedd, hogy én sokba legyek szorítva? Igazán kellemetlen a helyzet és semmi kedvem így végighallgatni a történeted, amit minden bizonnyal ebben a pillanatban találsz ki - forgatom meg a szemeim. Szavaim lehet, hogy magabiztosnak tűnnek, de éppen ezt akarom, mivel belül mindent érzek csak ezt nem. Egy hajszál választ el attól, hogy a lábaim kicsússzanak alólam, de ezt az örömöt nem fogom neki megadni, ezért kell elérnem minél hamarabb, hogy legalább pár centivel távolabb kerüljek tőle. 

- Gonosz leszek, én pontosan így akarom neked elmondani - szólal meg pár másodperc múlva. - Tévedsz Steph, nem most találom ki a sztorit már egy hete bennem van és talán másnap el kellett volna jönnöm, de nem ment. Dühös voltam rád. Nagyon dühös - morogja. - Te vagy az a személy, aki pontosan tudja, hogy mennyire utálom, ha valaki figyelmen kívül hagyja azt, amit kérek tőle, főképpen akkor, ha az egy apróság - jelenti ki, mire én csak morgok egyet. - Csak arra kértelek, hogy ne menj el vele, vártam... az utolsó pillanatig vártam, hogy még mielőtt beülnél mellé visszajössz... hozzám - suttogja. - Egy idióta voltam, hogy nem mentem utánad. Tudod, hiába akarom magammal elhitetni, hogy csak azért mentél el vele, hogy engem bosszants nem megy. Láttam a szemedben, hogy te is akarod... nem pedig azért, mert én megtiltottam. És igen, lehet, hogy mondtam olyat, hogy ha valakivel le akarsz feküdni, akkor az legyek én, nem pedig ő és tudod mit, egy cseppet sem bánom. El sem tudod képzelni, hogy mennyire nehezemre esett másnap, hogy ne verjem be a képét. Steph, tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem, tudod, hogy képes lennék bármire érted. Nem hiába mondtam azt neked, hogy nem tudnák úgy tenni másnap, mintha mi sem történt volna, mert rólad van szó. Te annyira más vagy, teljesen más mint amilyennek ismertelek, de erre akkor jöttem rá, amikor már késő volt... leléptem és itt hagytalak a legnagyobb pácban... egyedül...

Könnyek mardossák a szemeim. Tisztában vagyok vele, hogy ő is látja őket és tudja, hogy nem fogom bírni visszatartani őket. Mit akar ezzel mondani? Mire jött rá, amit nem tudott régen? Mire jött rá, amikor már túl késő volt? Miért nem mondja ki? Miért?

- Ne... - motyogom lesütve a szemeim, próbálva nyugtatni magam. - Ne folytasd... kérlek, ne hozd fel azt a sok emléket, amiket el akarok felejteni... ne mond azt, hogy fontos vagyok neked... Semmi sem érdekel ami veled kapcsolatos. És mi az, hogy más vagy, mint aminek régen láttál és későn jöttél erre rá? Én ugyanaz vagyok, én önmagam voltam, míg te nem... mert ha az lettél volna, akkor képtelen lettél volna itt hagyni, amikor minden összeomlott körülöttem... - engedem szabadjára az első könnycseppet.

- Már mondtam neked, ha sírni akarsz, akkor engedd, hogy én vigasztaljalak meg téged, hadd legyek én az, aki megpróbálja elterelni a gondolataid, hiába én vagyok az oka mindennek... ne zárd magadba - nyúl az állam alá. - Nem tudom elmondani elégszer, hogy mennyire sajnálom, amit akkor tettem, de engedd meg nekem, hogy elmagyarázzam és megpróbáljam helyrehozni. Nem akarom úgy tölteni ezt a pár hetet, hogy itt vagy, de olyan, mintha itt sem lennél, mert nem érinthetlek meg, nem ölelhetlek magamhoz... nem aludhatok veled - suttogja.

Ennyi kellett. Nem bírom tovább, zokogásban török ki, lecsúszva a földre, kezeimbe temetve az arcom. Semmit sem mondott, amivel képes lenne megríkatni, viszont az elég számomra, hogy itt van, hogy nem adja fel a küzdelmet, hogy újra a bizalmamba férkőzzön. A magyarázatának köszönhetően csak jobban összezavarodtam, nem értem mit akar vele közölni, vagy sokkal inkább nem akarom megérteni. 

- Itt vagyok - karol át, majd vesz az ölébe. Érzem, ahogy a súlya alatt besüpped az ágyam. Hosszú ideje most először érzem azt, hogy otthon vagyok. Otthon vagyok a karjaiba, ami csak növeli a zokogásom. Annyi fájdalmat okozott, de mégis ő az, akit akarok. Ő az, aki fontos nekem, ő az, akit szeretek. Mindig ő volt az, csak én próbáltam elhitetni magammal, hogy nem így van. Karjai szorosan láncolnak magához, én pedig pánikszerűen markolom a pólóját, mintha ezzel szeretném, hogy örökre itt maradjon velem, hogy ne hagyjon még egyszer magamra, ilyen hosszú időre. Nem bocsájtottam meg neki, valószínűleg teljesen sosem fogok, de hiányzik és ezt képes vagyok beismerni. - Nyugodj meg - puszil a nyakamba.

- Miért hagytál itt azon a napon? - kérdem szipogva. - Rád volt szükségem, hiszen tudod, pontosan tudod... hogy azon a napon annyi minden történt velem, hogy azt el sem lehet képzelni... Egyedül hagytak, visszautasítottak, elvesztettem valakit... a legjobb barátomra volt szükségem és mit kell észrevegyek, hogy őt is elveszítem. Mindet és mindenkit egyszerre, aki volt nekem. Egy nap, alig három óra leforgása alatt...

- Sajnálom, kicsim - szorít erősebben, aminek köszönhetően alig kapok levegőt, de nem érdekel... nem számít, mert a karjaiban tart. - Sajnálom...

Elhiszem, hogy sajnálja, ahogy azt is, hogy már megbánta, de ez még mindig nem változtat azon, amit éreztem. A pasim dobott, mert jobb csajt talált magának - ez még nem a világvége, de azért fájt - aztán az egyetem, ahová jelentkeztem az utolsó pillanatban visszautasított, a hívás, amely közölte velem, hogy apa már nem lesz mellettem, aztán Andy... Ez minden embernek sok lenne egy napra, nemhogy egy kislánynak, aki nem éppen volt erősnek mondható, bár ő annak hitte magát. 

- Hiányzik -suttogom. - Azt az éjszakát végigsírtam... összeomlott a világom, és még most sem tudom biztosan, hogy miért léptél le te is... csak sejtésem van... de... de tudod mi a legszomorúbb? 

- Micsoda? - kérdi halkan.

- Hogy annak ellenére, hogy az apám, aki közel állt hozzám meghalt, mégis te hiányoztál a legjobban. Te voltál az, aki maradandó sebet okozott, ami sosem fog begyógyulni. Annyira hiányoztál, és annyira utálom, hogy utálnom kellene, de nem tudok nélküled önmagam lenni. Utálom, hogy nem vagy ott, amikor szükségem van rád... utálom, hogy nem bújhatok hozzád... és utálom, hogy azt mondtad egy hete... utálom, mert azóta azon gondolkodom, hogy mit jelent... utálom, mert kellesz nekem, hogy éljek.

Semmit sem mond, de érzem, ahogy az izmai megfeszülnek. Tudom, hogy ezzel bűntudatot ébresztek benne, de megérdemli, az úgyis semmi lesz ahhoz képest, amit én éreztem miatta... 

- Khm... tudom, hogy már nem egyszer utasítottad vissza ezt, de azért megpróbálom még egyszer. Engedd meg nekem, hogy elmagyarázzak mindent, teljesen mindent őszintén és nyíltan, azt is ami egy hete volt, a múltat is. Csak egy esélyt kérek....

- Nem akarom megbánni, hogy meghallgatlak... - suttogom.

- Nem fogod ígérem, miután elmondtam addig üthetsz, amíg csak akarsz, de előtte hallgass végig... ha mindenek után úgy gondolod, hogy nem akarsz velem találkozni és nem akarod helyrehozni, ami köztünk volt, akkor elfogadom, de hallgass meg előtte.

Tisztában vagyok vele, hogy nem halaszthatom örökre és egy nap meg kell hallgatnom, de az lesz életem egyik legnehezebb napja, pillanata, mert tudom, hogy miután elmondta összetörök és akkor fogalmam sincs, hogy mi lesz velem. Szükségem van rá, de nem biztos, hogy képes leszek legyőzni a makacs énem és újabb utolsó esélyt adni neki.

- Rendben, legyen... - adom tudtára a válaszom. - De ígérj meg nekem valamit Andy - kérem tőle, mire bólint egyet - ha megbocsájtok ígérd meg nekem, hogy többet nem hagysz majd magamra, ígérd meg, hogy nem kell újra elveszítselek.

- Ha minden úgy alakul ahogy szeretném, akkor nem kell, akkor végig melletted leszek - biztosít róla. - De szükségem van egy kis időre, hogy összeszedjem a gondolataim és ne üljek majd előtted percekig hallgatva, csak pár napot kérek.

***

Fogalmam sincs, hogy megbánom-e majd, amibe belementem, de ha nem tettem volna, akkor sosem tudhatom meg, hogy mi lett volna a vége és én utálom azokat a mondatokat, hogy mi lett volna ha... Nem mentünk le enni, bár nem is zavartak minket, amiben biztos Brandon keze van benne. Andy azóta itt fekszik mellettem, bár nem beszélünk, de már az is jól esik, hogy érzem, hogy itt van a közelembe.

- Történt azóta valami Nickkel? - teszi fel hirtelen a kérdést.

- Találkoztunk, de ha arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz, akkor nem - pillantok felé. - De miért érdekel ennyire?

- Már mondtam neked, de majd megérted, ha eljön az ideje. 

Utálom, amikor ezt mondják, de tisztában vagyok vele, hogy adtam neki időt, így most nem fogom azt mondani, hogy baszok az időre Andy, én tudni akarom. Ki fogom várni, hiszen már hónapokat vártam, mit nekem még pár nap?!

- Sosem gondoltam volna, hogy valaha azt mondom, hogy fura veled egy ágyon feküdni, de ne lepődj meg, hogy most ezt teszem - nevetek fel.

Felém fordítja a fejét, majd mosolyogva megrázza azt, miközben továbbra is engem néz, amitől kezdek zavarba jönni, hiszen elképzelésem sincs, hogy mi játszódhat le a fejében.

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy egy ideje nem volt rész, de volt rá okom. Méghozzá az érettségi és az arra való készülés. 4.-én kezdődik és egész héten az lesz... szóval azt sem tudom, hogy voltam most képes nektek megírni egy részt úgy, hogy egész nap tanultam majdnem 23 óráig. De itt van és remélem örültök neki! Tudom, hogy sokan számítottatok arra, hogy ebben a részben kiderül minden, de néhány apróság már így is kiderült benne, viszont a java még hátravan. Remélem tetszett! Véleményeiteket várom!

8.FEJEZET

Another me 

Az pultnál ülök, miközben a kólám iszogatom. Alig fél órája sikerült erőt vennem magamon és elszakadnom Andytől, aki azóta is figyel. Magamon érzem a tekintetét, perzseli a hátam, de próbálom figyelmen kívül hagyni, ami persze nem a legegyszerűbb dolog. Annyi minden kavarog bennem. Annak a táncnak köszönhetően, a falam, ami eddig biztosan állt most úgy érzem, hogy bármelyik percben összeomolhat, és ha ez megtörténik, akkor Andy karjai között fogok kikötni. Nehezemre esik elhinni, amiket mondott. Főképpen azt a részt, amit hangosan nem mondott ki. Igen tudok szájról olvasni, de a francba is, szinte biztos vagyok benne, hogy valamit nagyon félreérthettem, nem mondhatott ilyet. Barátnője van, miért tenné ezt? Én pedig csak egy barát voltam a számára. Miért kell ilyen érthetetlenül beszélnie? Anélkül is a piának köszönhetően szabadabban gondolkodom, de ez a hozzászólása nagyon nem segít abban, hogy átgondoljam a dolgokat. Mert a francba is, melyik pasi mond ilyet, egy lánynak, akivel régen barátok voltak, miközben csaja van, akit szeret? Senki! Senki, nem mond ilyet, csak ha komolyan is gondolja... 

- Minden rendben van? - jelenik meg előttem Nick. - Zaklatottnak tűnsz - néz rám.

- Minden oké - sóhajtok fel. - Csak kicsit összezavarodtam, de hamarosan kitisztulnak a gondolataim és akkor minden rendben lesz - erőltetek magamra mosolyt. 

- Öt perc múlva lejár a műszakom, szeretnéd, hogy eltereljem kicsit a figyelmed? - támaszkodik a pultra. 

- Én nem hiszem... - kezdek bele, de félbe hagyom a mondatom. Mi a francért gondolkodom ezen? Akkora egy idióta vagyok, hogy egy másodpercig is próbálom elhitetni magammal, hogy Andy talán komolyan gondolta. Aha, persze pont velem csalná meg a barátnőjét. Istenem, de egy idióta picsa vagyok. Ki kell zárnom. Le kell szarnom, hogy mit mondott, hiszen csak hazugság az egész, és különben is Nick pontosan tudja, hogy kell elterelni a figyelmem még, ha kárt is akart nekem régen okozni, ki a francot érdekel? Jól érzem magam vele, a barátaimról pedig én döntök, sosem engedtem, hogy mások befolyásoljanak benne. - Az csodás lenne - jelentem ki végül.

- Már azt hittem, ki kell találnom valami nagyon jó dumát, hogy rávegyelek, de örülök, hogy megjött magadtól is az eszed. Bárki érte el, hogy miatta búsulj, egy igazi fasz lehet, nem érdemli meg - csóválja meg fejét. - Akkor megkereslek, mikor végzek - mosolyog rám.

- Rendben - állok fel, majd kólámmal a kezemben indulok vissza az asztalunkhoz.

Megkönnyebbül sóhajtok fel, amikor észreveszem, hogy Andy már nincs az asztalunknál, bár még mindig érzem a tekintetét magamon, de örülök, hogy nem kell előtte bejelentenem, hogy mire készülök. Nem mintha olyan sok köze lenne hozzá, de biztos vagyok benne, hogy megint megpróbálna lebeszélni róla, vagy ami még ennél is rosszabb lenne, hazaráncigál magával, hogy megakadályozzon benne, ha mégis sikertelen lenne a terve.

- Miért van nekem olyan érzésem, hogy ma nem jössz haza? - vonja fel a szemöldökét vigyorogva Li. - Vagy talán nem azért jöttél, hogy bejelents le szeretnél lépni?

- Túl jól ismersz - vigyorgok rá. - Eltaláltad, nem megyek haza és igazából azt sem értem, hogy mi a francnak jöttem ide nektek ezt bejelenteni, simán leléphettem volna - gondolkodom el.

- Már csak azt kellett volna - szólal meg Brandon. - Szépen lelépsz nekem egy szó nélkül, én meg egész este keresnélek és hallgatnám Andy prédikálását, hogy milyen felelőtlen vagyok - forgatja meg a szemeit.

- Öcsi, leszarom, hogy mit gondol Andy - pillantok fel. - Nem érdekel, egyszerűen csak lelépek és kész. Ha pedig szó nélkül mentem volna el, akkor sem kell az ördögöt a falra festeni, biztos lehetsz benne, hogy másnap délután hazajöttem volna - vonom meg a vállam. - Nagylány vagyok már.

- Ugye nem lelépni készülsz azzal? - hallok meg egy hangot a hátam mögül, mire szemeimet megforgatva fordulok meg és nézek rá. - Ezt már megbeszéltük, nem mehetsz el vele, ne légy hülye.

- Megbeszéltük? - nevetek fel. - Aha, te kijelentetted, hogy nem akarod, de arra én nem emlékszem, hogy bele is mentem volna. Ki a faszt érdekel, hogy te mit akarsz? - vonom fel a szemöldököm, mire szemei egyre sötétebbek lesznek. 

- Ne hisztizz Steph, ismerhetnél és tudhatnád, hogy úgysem engedlek el, bármennyire is erőlködj! - jelenti ki. - Leszarom, hogy neked éppen lázadós kedved van és szórakozni akarsz, már mondtam neked, arra itt vagyok én - mutat magára. - Nem kell egy pöccsel lenned, amikor itt vagyok én, akit ismersz.

- Te szórakozol velem - nevetek fel. - Ismerlek? Ha ismernélek, akkor pontosan tudtam volna, hogy nem vagyok számodra elég fontos, de nem tudtam - lépek hozzá közelebb. - És mit akarsz Andy, bejutni a bugyimba majd úgy tenni, mintha mi sem történt volna? - vonom fel a szemöldököm. - Nem vagyok a ribancod, már mondtam - nézek a szemeibe, majd el akarnék mellette lépni, de nem enged. Kezeit a derekamra helyezi és keményen tart velük. - Ne szórakozz a francba is! Hadd élvezzem az életet! 

- Élvezd - hajol hozzám közelebb - de ne vele! Nem vagyok benne biztos, hogy erre holnap is emlékezni fogsz, de jól figyelj arra, amit mondok. Ha egyszer is lefeküdnék veled, képtelen lennék utána úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, ezt jól jegyezd meg. 

- Leszarom! El fogok vele menni - jelentem ki.

- Igen, el fogsz menni, de nem vele - rázza meg a fejét. - Amíg én itt vagyok, addig biztosan nem és nélküled egy tapodtat sem mozdulok.

- Gyerekes vagy, ne avatkozz bele az életembe, ha nem akarod, hogy ennél jobban is megutáljalak - néztem a szemébe. - Elmegyek és te nem fogsz megállítani benne. 

Ha nem ismerném Andyt egy kicsit sem, azt mondanám, hogy azért nem akar elengedni, mert féltékeny, de már miért lenne az? Ez abszurd. Semmi értelme. Oké, megértem én, hogy Nick nem a legjobb pasi a világon, de eltereli a figyelmem, és nekem ennyi pontosan elég. Látom rajta, hogy nem tudja mit mondjon, de mielőtt ismét megszólalhatnék homlokát az enyémnek dönti.

- Kérlek ne menj el vele - suttogja.

- Mi bajod neked? - nyögök fel. - Azt mondod, hogy nem bírod, az még oké, aztán felajánlod, ha már annyira dugni akarok valakivel, akkor az légy te. Beszívtál, vagy mi a fasz? - kérdem tőle.

- Gyere el velem, légy velem és elmondom, de ne menj el vele - kérlek.

- Te teljesen hülye vagy - motyogom. - Nem megyek veled sehová. Be vagy szívva vagy állva, fogalmam sincs, hogy melyik de szerintem az lenne a legjobb, ha kialudnád magad - tolom el magamtól, majd indulok el a pult felé, ahol már Nick vár rám.

Mielőtt elé érnék, visszafordulok. Még mindig engem bámul, kicsit csalódott tekintettel, miközben a többiek hol engem hol őt nézik. Róluk teljesen meg is feledkeztem. A francba! Gondolom mindenki végighallgatta a mondandónk egy részét, hiszen nem igazán voltunk csendesek. Mindegy, csak reménykedni tudok benne, hogy reggelre nem sokra emlékeznek majd belőle, ahogy én sem.

***

Meztelenül fekszem Nick mellett másnap reggel. Bár azt nem mondhatom, hogy mindenre tisztán emlékszem, viszont néhány dolog beugrik az estével kapcsolatban. Az biztos, hogy nem fogtuk magunkat vissza, kicsit talán állatiasak voltunk, de ilyen esték is kellenek nem? A szexnek köszönhetően a fejem sem fáj, mivel valamilyen csoda folytán mindig kijózanodom tőle, így megkönnyebbülten ülök fel az ágyban magammal húzva a takarót. Mellettem még mindig a hasán fekve alszik Nick, aki álmában sokkal aranyosabb, mint ébren. Csendesen mászok ki az ágyból majd öltözöm fel és ülök vissza mellé, mivel nem szeretnék úgy elmenni, hogy nem köszönök el tőle. Ha egy tök idegen pasi lenne megtenném, de így nem, hiszen nem egyszeri alkalomra tervezem. 

- Hé álomszuszék - simítom meg a hátát. - Ébresztő, Nick...

- Jó reggelt - morogja, alig érthető hangon, amin nekem kuncognom kell. Résnyire nyitja zöld szemeit, majd rám mosolyog. - Már mész is? Maradj még - kapja el a kezem, majd húz maga mellé.

- Ne már Nick - nevetek fel. - Mennem kell, a többiek így is ki lesznek rám akadva, anya azt sem tudja hol vagyok és ma még dolgom van - adom a tudtára.

- Ki lesz rád kiakadva, az az Andy gyerek? - vonja fel a szemöldökét.

- Ő is, de nem ez a lényeg. Andy nem számít, nagylány vagyok nem kell az engedélye, hogy jól érezzem magam - közlöm vele.

- Helyes. Szóval jól érezted magad? - vigyorog rám, miközben közel hajol hozzám.

- Ha úgyis tudod a választ, minek kérded? - mosolygok rá. - Igen, jól éreztem magam, mint mindig - nyomok egy puszit a szájára - de most mennem kell.

***

Már lassan egy hét telt el azóta a nap óta, de még nem igazán találkoztam vele, aminek az egyik részem nagyon is örül, a másik viszont érzi a hiányát. Lehet, hogy nem vagyunk jóban, sőt az is meglehet, hogy sosem tudunk normálisan elbeszélgetni, de hozzám nőtt annak ellenére, hogy megbántott és ez ellen nem tudok semmit sem tenni.

- Jól van, miért bámulsz öcsi? - vonom fel sóhajtva a szemöldököm, mikor már percek óta érzem, ahogy néz és ennek köszönhetően képtelen vagyok a filmre koncentrálni.

- Tudod, én még mindig nem fogtam fel azt az estét - kezd bele. - Egy részem szinte teljesen biztos benne, hogy félreértett mindent, de a másik nem, mivel az lehetetlen, hogy mindannyian valamit félreértettünk. Csak, hogy tisztán lássak, oké? Andy felajánlotta neked, hogy lefekszik veled, ha nem mész el Nickkel?

Szem forgatva fordulok úgy, hogy lássam az öcsém. Azt hittem ő ezt már rég megbeszélte a haverjával, ha már olyan jóban vannak, de úgy látszik tévedek, vagy esetleg mindkettőnk véleményére kíváncsi. Őszintén én magam is kíváncsi vagyok, hogy miért mondta ezt, mivel egyáltalán nem értem, de van egy olyan érzésem, hogy ez rejtély marad számomra még egy jó ideig.

- Igen - vonom meg a vállam. - Ne kérdezd miért, azt sem, hogy gondolta, mert elképzelésem sincs. Szerintem be volt szívva - sóhajtok fel. - Mert ilyet józanon tuti biztos, hogy nem mondott volna, meg különben is van barátnője.

- Jaj, ne már Steph te is tudod, hogy sokkal fontosabb vagy neki, mint Juliet - forgatja a szemeit. - Csak el kellene végre fogadnod.

- Már nem azért, de téged egy cseppet sem érint furán, amit mondott, mert engem a hideg ráz még a gondolattól is. Valószínűleg azért nem döbbentem le annyira akkor, mivel nem voltam józan, de ha most állítana elém ezzel a szöveggel valószínűleg sokkot kapnék és úgy néznék rá, mint egy ufóra.

- Megjöttem gyerekek! - ordítja el magát anya. - És vendégeket is hoztam magammal - teszi hozzá, mire egyből az ajtó felé kapom a fejem.

- Sziasztok! - köszönünk egyszerre Brandonnal. 

Amy és anya a konyhába vonulnak, miközben Andy tanácstalanul áll az előszobában azon agyalva, hogy tartson inkább velük, vagy jöjjön be hozzánk. Szerintem egyik opció sem jobb a másiknál. Végül a hajába túrva indul meg felénk, majd ül le a fotelba, ami elég közel van hozzám. Eddig mindig ő volt az, aki engem figyelt, de most fordul a kocka, mert én bámulom őt. Ha zavarba van, ha nem én muszáj megtudnom a választ, csak hát nem az öcsém előtt kellene ezt megbeszélni, viszont abban nem vagyok biztos, hogy jó ötlet lenne egy szobába lenni vele, kettesben. 

- Ez kezd egyre kínosabb lenni - nevet fel Brandon. - Mi lenne ha nem bámulnátok egymást és nem is tudom valaki megszólalna.

- Anyukátok igazán tudja hogyan kell letámadni az embert és rávenni, hogy jöjjünk át vacsorára - szólal meg.

- Ez gáz Andy - nézek rá. - Tudsz te ennél jobbat is.

Brandon csak úgy kapkodja közöttünk a tekintetét, hiszen tudja, hogy provokálom és azt is valószínűleg, hogy ennek nem lesz jó vége, de ki a francot érdekel. Ő azóta azon van, hogy az agyamra menjen, amióta hazajöttem, szóval ennyi nekem is jár.

- Kicsim - dugja ki anya a fejét - Nick keresett, csak te aludtál, azt mondta, hogy tied az állás - mosolyog rám. - Miről maradtam le?

- Csak megkértem valamire, majd később elmesélem - adom a választ. - Mi van? - fordulok Andy felé.

- Miféle állást szerzett neked? - vonja össze a szemöldökét.

- Ott fogok dolgozni, ahol régen is dolgoztam, de tudod, aki kíváncsi hamar megöregszik - kacsintok rá. 

- Kérlek, fejezzétek már be - nyög fel Brandon. - Értem én, hogy senkinek nem tetszett, hogy elment vele, de könyörgöm gyerekesek vagytok. És csak úgy forr köztettek a feszültség, amitől csoda, hogy még nem támadtátok le egymást.

- Nekem tetszett - emelem fel a kezeim. - Akinek nem az biztosan nem én vagyok, de ezt te is tudod hiszen ott voltál és mindent hallottál - forgatom meg a szemeim. - Tényleg, Andy nincs kedved megbeszélni mondjuk azt a részt, amikor azt mondtad, hogy feküdjek le veled, helyette?

Sziasztok! Igen tudom, hamarabb hoztam a részt, de szerintem ennek örültök. Nem tudom, hogyan érkeznek majd mostantól a részek, de igyekezni fogok, hogy ne hagyjalak titeket cserben. Sokat kell tanulnom, amit még nem igazán kezdtem el, de miért is tenném, hiszen jobb mindent az utolsó pillanatra hagyni, de nem fogok. Hétvégén kezdem és lesz három hetem, szóval menni fog az. Remélem tetszett a rész. Ki mit szól Andy ajánlatához? Köszönöm az olvasókat és a biztatást!

7.FEJEZET

Whisky 

 

Igaza van az öcsémnek, nem azért jöttem haza, hogy apácaként éljek, de azért sem, hogy elfelejtsem mindazt, ami itt történt velem, és úgy tegyek, mintha nem fájna. Nem tudom elfelejteni, és ilyen könnyen túltenni magam rajta, de próbálkozni fogok. Ki kell mozdulnom, vissza kell szereznem a régi énem és bulizni, szórakozni kell járnom, mint régen, ha vele, ha nélküle. A ma este kizárom, nem fogom engedni, hogy miatta szenvedjek, bár azt senkinek sem ígérhetem meg, hogyha iszom nem fogok kiborulni, de azon leszek, hogy ez ne előtte történjen meg. Nehezemre esik elhinni, hogy én kértem meg rá, hogy maradjon velem, de egy részemnek viszont ez érthető, méghozzá nagyon is. Szabadabbnak érzem magam részegen, és ki merem mondani, amit érzek éppen ezért tartok annyira, attól az időszaktól, ami kiesett. Félek, hogy valami olyat mondtam, amit nem lett volna szabad és egy részem attól is tart, hogy ez ma este is megtörténik majd. Ki fogom mondani, amit gondolok és ezzel csak magamnak tennék majd rosszat. Nem akarom őket együtt látni, mert fáj. Fáj, mert úgy érzem ő vette át az én helyem, mellette. Brandonnak igaza volt, hogy mi sosem voltunk együtt, de azt nem tudják, hogy számomra nem csak barát volt. Annál sokkal több, de nem mondtam semmit és már nem is fogok, hiszen értelmetlen lenne. Bele kell törődnöm, hogy már nem én vagyok az a lány, és ha rajtam múlik, akkor nem is leszek többet, aki mosolyt csal az arcára, hanem Juliet, de ez így helyes. Az idő múlik, az emberek változnak, nekünk pedig csak annyit kell tennünk, hogy ezt elfogadjuk és bele is törődünk, hogy gy helyes.

- Nem hiszem el, hogy sikerült rávennie - nyit be a szobámba minden szó nélkül Zoe. - Elvesztettem egy fogadást, ezrét meg kell hívnod egy italra.

- Neked is szia - forgatom meg a szemeim. - Eszem ágába sincs ilyet tenni, te vesztettel, így jártál. Nem kellett volna olyan biztosra menned, hogy nem mondok neki igent - vonom meg a vállam vigyorogva.

- Örülök, hogy már nem azt a lányt látom, akit meg sem ismertem - mosolyog rám. - Kezdtem azt hinni, hogy az az éned végleg eltűnt, de úgy látszik, csak egy kis időre volt szüksége, míg kibontakozik az buborékából. Üdv újra itthon, Jégkirálynő! 

- Ne már - nyögök fel. - Te is tudod, hogy nem vagyok az, azóta a nap óta.

- De előtte mindenki annak hívott. Szexi, lélegzetelállító voltál, akit sosem lehetett összetörni és van egy olyan érzésem, hogy ez ma este ismét megtörténik. Visszajössz és pont erre van mindenkinek szüksége ebben a városban, a régi Steph-re, aki baszik mindenre és csak szórakozik. 

- Az biztos, hogy nem fogom engedni, hogy összetörjenek ma este! - fordulok felé. - Nem érdekel mi lesz, nem fog megtörténni. Ha kell még fel is szedek valakit egy estére, akinek másnap kirúghatom a szűrét, mivel én ilyen vagyok. 

- Úgy érzem ma rajtad kell tartanom a szemeim. 

***

Nem tudom hányadik whiskyt iszom, de egyre felszabadultabb vagyok. Jó a kedvem, és nem foglalkozom azokkal az emberekkel, akikkel nem kell. 

- Nem lesz egy kicsit sok, kislány? - kérdi a pincér, mire vigyorom szélesebb lesz.

- Ne már, meg sem ismersz Nick? - döntöm oldalra a fejem. - Tényleg nem tudod, hogy ki áll előtted? Régen, én voltam az, akit nem lehetett kivinni erről a helyről - kacsintok rá.

- Steph? - nyílnak nagyra a szemei. - De rég láttalak már - mosolyog rám. - Azt hittem, hogy teljesen elnyelt a föld.

- Így is volt - nevetek fel. - De úgy gondoltam haza kellene térnem és a családommal lennem, na meg persze a régi barátokkal. Semmi pénzért nem hagynám őket újra figyelmen kívül.

- És ebbe a baráti körbe én is beletartozom? - könyököl a pultra.

- Szeretnél beletartozni? - hajlok hozzá közelebb. - Régen ott voltál, de azok után is szeretnél ott lenni, amiket tettem négy éve?

- A múlt, az ott is marad, nem igaz?  - vonja fel a szemöldökét. - Mi is lehetünk azok, akik voltunk és élvezhetnénk az életet, benne vagy?

- Miért is ne! - vonom meg a vállam. - Élni kell, és ez csak úgy megy, ha merészek vagyunk - húzom le az újabb poharam. - A számom még megvan, gondolom, hívj és meglátjuk mi sül ki belőle - kacsintok rá, majd állok fel a pulttól és indulok vissza a társaságunkhoz.
Bevallom, mikor megérkeztünk kicsit izgultam a találkozás miatt. Egy apró elrejtett részem azt próbálta velem elhitetni, hogy a többiek nem fognak megbocsájtani, hogy haragudni fognak és magyarázatot követelni, ami nem pont így lett. Bár mindenki szeretné, ha elmondanám, hogy mi is történt pontosan, senki sem haragszik rám. Látszik, hogy kik az igaz barátok és kik csak álszentek. Andy jelenléte is csak addig zavart, míg a többiekkel kínos csendben ültünk, de után már nem is foglalkoztam vele. Persze azt nem mondom, hogy nem szerettem volna eltűnni, amikor éppen a barátnőjével volt elfoglalva, de pár pia után már az sem igazán foglalkoztatott, csak jól akartam magam érezni és lássuk be el is értem a célom.
- Ne már Steph, még mindig hajt rád? - nevet fel Li, amint az asztalhoz érek. - Kicsit szánalmasnak tűnik már, de azt be kell vallani, hogy rohadt szexi egy pasi - nyalja meg a száját.
Igen, Nicknek nem ez volt az első, és valószínűleg nem is az utolsó próbálkozása. Régen elég sokszor megadtam neki magam, hiszen jó volt néha levezetni a feszültséget minden probléma nélkül és be kell valljam, hogy jó is volt vele, de sosem akartam tőle többet, mint szex. Ha most bármi történne közöttünk, akkor is csak szex maradna, remélem ezzel ő maga is tisztában van.
Mosolyogva dobom le magam az utolsó szabad helyre, mit sem törődve azzal, hogy éppen Ady mellett van. A többiek még mindig Nickkel vannak elfoglalva, én pedig csak csendben hallgatom őket. Mit mondhatnék, hogy jó vele, és szeretném kihasználni, hogy nekem jó legyen? Hiába tudja mindenki, hogy ez a célom, sosem lennék olyan hülye, hogy ezt hangosan is bevalljam. Ez a nyugalom, pontosan addig tart, míg meg nem érzek egy tenyeret a csupasz combomon. Megdermedek. Ujjaim erősebben szorítják a poharat, miközben próbálom azt mondogatni magamnak, hogy csak beképzelem, de nem akar eltűnni rólam az a bizonyos tenyér, így magamat megadva fordulok az irányába.
- Ugye tudod, ha így folytatod, akkor ma is arra fogsz kérni, hogy aludjak veled, másnap pedig azt próbálod majd elhitetni velem, hogy erre nem is emlékszel? - hajol a fülemhez, miközben kezét még mindig a combomon tartja.
- Talán a barátnőddel kellene foglalkoznod - nézek rá figyelmen kívül hagyva az előbbit, majd kezét megfogva helyezem át a saját lábára, viszont nem vagyok elég gyors és összekulcsolja a kezeinket. - Andy, engedd el - morgom.
- Nem akarom! - jelenti ki. - És ne tégy úgy, mintha nem értenéd miről beszélek, mert pontosan tudod - néz a szemeimbe, mire én összeráncolt homlokkal nézek rá. - Nem nyitott ablaknál kellene veszekedni - suttogja. - Az egészet nem hallottam, de ezt a részt tisztán értettem. Jó színésznő vagy? - vonja fel a szemöldökét. - Igen, az biztos, de ha tudtad, hogy veled aludtam és megjátszottad, hogy alszol, akkor azt is tudod, hogy én mit mondtam neked, mielőtt elmentem volna, igaz?
Nagyot nyelve tartom velem a szemkontaktust, miközben próbálok kinyögni valamit, de nem igazán akarnak a szavak a nyelvemre jönni.
- Gyerünk Steph, tudom, hogy hallottad - szorítja meg a kezem. - Nem lennél ennyire zavarban, ha nem hallottad volna. Bevallom, hogy egy apró részem azt súgta, hogy tudsz róla, mivel elég furán viselkedtél előző reggel, de aztán mégsem gondoltam többet erre, de a délelőtti után már nem sikerül másra gondolnom.
- Nem akarok konfliktusba keveredni, szóval szépen kérlek engedd el a kezem! - jelentem ki
- Juliet nincs itt - rázza meg a fejét. - Holnap korán kel, így hamar lelépett. Nem lenne harc és konfliktus sem. Különben is Juliet senkit sem bántana, tudja, hogy fontos vagy nekem és te magad is tudod, hiszen hallottad, ahogy mondtam azon a reggelen, csak makacs vagy és nem akarod elhinni.

- Nem hallottam semmit! És nem érdekel, hogy itt van-e vagy sem a csajod, de nincs kedvem veled beszélgetni sem érintkezni - mordulok fel, próbálva kihúzni a kezem az övéből, sikertelenül. - Andy!

- Fontos vagy nekem! - néz mélyen a szemeimbe. - Meg akarom magyarázni, el akarom mondani, hogy mennyire sajnálom és miért tettem, mit éreztem és még mindig érzek, de te esélyt sem adsz nekem, és ezzel az agyamra fogsz menni, ha így folytatod, és akaratod ellenére is meg fogod hallgatni, amit mondani akarok neked, el tudom intézni, és ezt te is pontosan tudod!

- Nem érdekel! - csattanok fel. - Nem azért egyeztem bele ebbe az egészbe, hogy veled beszéljek, hanem, hogy jól érezzem magam és te most gátolsz ebben.

- Legyen - áll fel, majd lép ki mellettem. - Akkor táncoljunk és érezzük jól magunkat, miközben megbeszéljük a dolgok egy részét - húz fel engem is. - Csak hallgass meg!

Egyáltalán nem akarok vele elmenni, vagy táncolni, de tudom, hogy olyan makacs, mint amilyen én vagyok és képes erőszakkal elvinni egészen a parkettig majd szorosan magához láncolni, én pedig nem akarok jelenetet, így erőt véve magamon követem őt, amit ő megkönnyebbül vesz tudomásul.

Kezeit a derekamra helyezi, majd közel húz magához. Érzem az illatát, gyors szívverését, érzem ő magát és ez lassan az uralma alá vesz. Kezeim a nyakába akasztom, miközben arra várok, hogy elkezdje amit szeretne. 

- Nem akarom, hogy újra bármilyen kapcsolatban állj Nickkel - jelenti ki. - Nem akarom, hogy újra vissza kelljen nézzem mi volt régen köztetek.

- Mi van? - húzódom el egy kicsit tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. - Nem szólhatsz bele az életembe, Andy ezt te is pontosan tudod.

- Te is ismered őt - rázza meg a fejét. - Igen, tudom, hogy most azt akarod mondani, hogy én sem őt, de ez nem igaz. Szerinted miért nem vagyok vele jóba? Miért nem voltam vele sohasem köszönésen túl? Volt oka. Mindenkit átbasz és kihasznál, igaz te is ezt teszed vele, de Steph, te nem tudod, hogy mit akart elérni anno, én igen és szeretnélek megkímélni még egy szenvedéstől.

- Te sokkal nagyobb fájdalmat okoztál nekem, mint ő valaha is tudna - suttogom. - Meg akarsz védeni? Oké. Tudod, hogy kitől kell? Magadtól. Magadtól, kell Andy! Te okozol nekem fájdalmat és szenvedést, nem pedig Nick. Na és kihasznál, tudod én is ezt éreztem veled egy rövid ideig. Kurvára fájt és néha még most is fáj, de már leszarom, elviselem, mert az élet nem habos torta, de ne akarj engem megvédeni attól, hogy élvezzem az életet.

- Csak engedd meg, hogy elmondjam mi volt a célja régen Nicknek - sóhajt fel közelebb húzva magához. - Látta, hogy mi milyen jóban vagyunk, tudta, hogy nem sok kell ahhoz, hogy talán többek legyünk, mint barátok. El akarta érni, hogy ő fontosabb legyen, mint én. Nem emlékszel, hogy akkor elég sokat veszekedtünk miatta? Meg akartalak ettől kímélni, de nehezen ment, mert lassan azt éreztem, hogy eléri a célját, hogy közénk fog állni én meg elveszítelek téged, de nem így lett, nem sikerült neki. Én pedig nem akarom, hogy most sikerüljön. Képes lesz rá, hiszen most te sem az én oldalamon vagy, hiába tudod, hogy szükséged van rám. Ha ő újra a képbe kerülne, én búcsút inthetnék a békülésünknek és azt nem akarom. Nem most.

- És mégis mi a poklot akarsz? - emelem fel a hangom, bár a hangos zenének köszönhetően senki sem figyel rám. - Veled élvezzem az életem? Legyek a ribanc, akivel megcsalod Julietet, úgysem tennéd meg - nevetek fel keserűen. - Nekem pedig élnem kell, szóval leszarom, hogy mit akart, ahogy azt is, hogy most mit szeretne, mivel én csak annyit akarok, hogy párszor összefeküdjünk, semmi mást.

- Képes lennék megtenni - tátogja.

- Tessék? - döbbenek meg.

- Tudsz szájról olvasni, főképpen ilyen közelről, ne kérdezz vissza, ha tudod mit mondtam - forgatja a szemeit.

- El akarok menni innen, engedj el - próbálom magamtól eltolni - Andy, engedj el! Kérlek engedj el...

- Nem! - rázza meg a fejét. - Nem engedlek sehová. Nem fogod magad leinni, majd kisírni magad. Ha sírni akarsz, mert látod, hogy én még mindig fontos vagyok neked, esetleg fontosabb, mint szeretnéd, akkor kurvára nem ez a dolgod, hanem az én vállamon kell kisírnod magad. Engem kell meghallgatnod és adnod még egy esélyt, én akarok az lenni, aki megvigasztal nem pedig egy tök idegen pasi ágya, hanem én - néz könnyes szemeimbe. Én akarok az lenni - ölel magához, miközben arcát a nyakamba rejti.

Sziasztok! Sajnálom, hogy rég volt rész és késtem vele, de az elmúlt napjaim húzósak voltak. Csütörtökön ballagás, pénteken bankett, a szombat és a vasárnap az alvás volt, de most összeszedtem magam annyira, hogy megírjam nektek. Bár nem lett valami nagy szám, de azért remélem tetszeni fog! Köszönöm a biztatást és az olvasókat! További szép napot!

6.FEJEZET

Awkward 

 

Kezdem kicsit unni, hogy ahányszor csak eltervezem, hogy a mai nap folyamán nem találkozom semmilyen zavaró tényezővel, biztosra vehetem, hogy a nap minden egyes percében valahol bele fogok botlani, ha tetszik, ha nem, de ami a legrosszabb, hogy ez, akkor is megtörténik, amikor éppen semmit sem döntök el magamban. Karma. Más már nem igazán jut eszembe az elmúlt három napról. Ha nem nálunk találkoztam vele, akkor a boltban, ha nem a boltban, akkor a városban, valahol mindig megjelent, és én kezdem kicsit azt érezni, hogy követnek, pedig a francba is tudom, hogy nincs így, egyszerűen csak olyan személy vagyok, aki vonzza a bajt. 

Az elmúlt napokban próbáltam felidézni a történteket, de persze ezzel sem jutottam semmire, még mindig nem tudom, hogy mit történhetett, amiről én megfeledkeztem. Unalmamban, amikor a szobámban rejtőztem, ahová tudtam, hogy nem fog bejönni még utána is olvastam pár dolognak. Néha elnyomjuk az olyan emlékeinket, amik fájdalmat okoznak nekünk, így kezdem azt hinni, hogy jobb is, ha nem emlékszem semmire sem, mivel lehet, hogy csak kiborulnék tőle, arra pedig semmi szükség. 

- Ezt nem hiszem el! - vágok egy párnát a velem szemben lévő falhoz. Barndonnak muszáj hajnali tízkor zenét bömböltetni a mellettem lévő szobában. Az egy dolog, hogy a gondolataim miatt nem tudok aludni, de így ha valahogy sikerülne is kizárnom őket, képtelen lennék visszaaludni és az én szervezetemnek, minimum 12 óra alvásra van szüksége vagy nyűgös leszek, ami ma tuti, hogy elő is fog jönni, hiszen nem igazán aludtam többet 6-nál. Morogva dobom le magamról a takarót, majd pattanok lábakra és indulok ki a szobámból, egyenesen a mellettem lévőbe. - Brandon! - ordítom el magam. - Megtennéd, hogy nem ebben az órában basztatod ezt a zenét? - pillantok a velem szemben levő öcsémre, aki csak vigyorog rám, majd oldalra néz, mire én összeráncolt szemöldökkel pillantok ugyanabba az irányba. - Hát ez csodás - motyogom az orrom alatt. A zene hirtelen lehalkul, így már nem kell ordítozni, ahhoz, hogy megértsük egymást. - Köszönöm, én most megyek aludni...

- Legközelebb - köszörüli meg a torkát a fekete hajú volt barátom - ha felöltözve gyere át - néz végig rajtam, mire arcom forróság önti el. Nem gondoltam volna, hogy ilyen korán itt találom, meg sem néztem, hogy mi van rajtam, hiszen tudom, hogy az öcsémet nem igazán érdekli, de jobban belegondolva talán meg kellett volna néznem, és nem csak egy bugyiba és felcsúszott toppba átvágtatni ide.

- Ne bámulj már - húzom lejjebb a toppom, de ezzel csak azt érem el, hogy többet mutasson a dekoltázsomból. - Komolyan? - fordulok Brandon felé. - Neked is muszáj úgy nézned, ahogy, hiszen a nővéred vagyok a francba is - túrok a hajamba.

- Lehet, hogy a nővérem vagy, de én meg pasi - vonja meg a vállát. - De ne aggódj, sosem izgulnék fel tőled, még drogos állapotban sem, nem vonzódom a... mármint hozzád és ez sosem fog megváltozni.

- Minden lány ezt akarja hallani, de értem mire céloztál öcsike, de ahogy látom csak te vagy vele így, ebben a szobában - morgom. - A barátnőd előtt is ezt csinálnád? - mordulok rá.

- Nem csinálok semmit - emeli fel a kezeit.

- Mondogasd csak magadnak, de én nem vagyok vak, és most pofa be, és azt a szar vissza ne kapcsoljátok, mert nem állok jót magamért - fordulok meg, majd vágtatok át a saját szobámba.

Mielőtt még becsapnám a saját szobám ajtaját, hallom, hogy az öcsémből kitör a röhögés. Aha, tényleg nagyon vicces volt az előző szituáció. Komolyan, a volt legjobb barátod, akinek csaja van, úgy bámul, mintha még sosem látott volna ezelőtt így, pedig ez egyáltalán nem igaz. Sokszor voltam már előtte hiányosabb öltözékben is, de ez sosem zavarta, engem viszont most nagyon is, amikor úgy nézett, mintha fel akarna falni a szemeivel. A hideg is kiráz tőle, és ez azért baj, mert nem rossz értelemben.

Utálom, hogy minden után még most is képes vagyok ezt érezni a közelében. Olyan rég láttam utoljára személyesen. Az ember azt hiszi, hogyha valakit nem látsz és kizárod az életesből, akkor megszűnnek az érzések. Aha, de csak hisszük, ugyanis ahhoz nem elég néhány év, ha te magad még mindig fontosnak tartod őt. Tegyen bármit egy személy, ha te fontosnak tartod, akkor az is fog maradni, történjék bármi. Számomra Andy itt van. Bármennyire is szeretném azt mondani, hogy leszarom és nem érdekel, nem tudom, mivel a szívem mélyén egészen más valamit akarok, mint az agyamban. 

***

- Brandon, megmondtam, hogy nincs kedvem menni! Miért olyan nehéz ezt felfogni? - nyögök fel. - A múltkor is rossz vége volt.

- Steph, magadnak hazudsz - sóhajt fel. - A múltkor pedig egyáltalán nem volt rossz vége. És hidd el, hogy nem foglak békén hagyni, míg nem mondsz egy elfogadható indokot.

- Azt miért nem elég elfogadható, hogy nem tartozom oda? - vonom fel a szemöldököm.

- Mert ez hülyeség! - csattan fel. - Te nem azért nem akarsz jönni, mert nem éreznéd jól magad a társaságban, hanem, mert Andy is ott lesz, vele nem akarsz találkozni, nem pedig a többiekkel, akikkel régen jóban voltál. Ők várnak téged és nem hiszem, hogy szeretnéd őket cserbenhagyni, mint a múltkor. Nem azért jöttél ide vissza, hogy apácaként élj kedves nővérkém - forgatja a szemeit.

- Nem megye! - emelem fel a hangom. - Igen, ő is benne van az indokomban. De a francba is, Brandon, szerinted én a közelében akarok lenni és nézni, ahogy ő már továbblépet, miközben én még nem? Semmi kedvem ezt bámulni... én képtelen vagyok elfelejteni azt, ami volt és tudod mit nem is akarom, mert azok életem legszebb emlékei, de most, hogy itt van és tudom, hogy az a négy év és az előtte lévő egy hét kibaszott szar volt, csak szenvedek, ha látom és abból köszi szépen, de nem kell.

- Álljon meg a menet - emeli fel az ujját. - Te azt hiszed, hogy túltette magát azon, ami volt? Mondd csak, neked az agyad gondolkodó része a világ másik felén maradt? Ő nem tette túl magát rajtad. Az, hogy barátnője van és kívülről boldog, mióta jelenti azt, hogy belül is? Megértem, hogy szar Juliettel látnod, mivel úgy érzed, hogy átvette a helyed, de ő a barátnője Steph és te sosem voltál az. Megbántott, igen megértem, hogy dühös vagy rá, de még fontos neked és ezt a vak is látja, csak te túl makacs vagy ahhoz, hogy ezt beismerd és adj neki még egy esélyt, amiben biztos lehetsz, ha megkapja nem fogja elbaszni, mint az előzőt...

- Miért véded ennyire? Mi a francot tudsz te, amit én nem? - nézek a szemeibe. - Úgy beszélsz, mintha te biztos lennél benne, pedig mindenki pontosan tudja, hogy a jövőt nem lehet megjósolni, ahogy eltervezni sem! Mit tudsz, amit én nem? Mondd el, mondd el, hogy megértsem Brandon! - parancsolom.

Ilyenkor hálát adok az égnek, hogy anyának más dolga akadt, mert biztosan nem örülne, ha a mi üvöltözésünket kellene hallgassa órákon át. Nem igazán szoktunk veszekedni, de amikor Andy jön fel akkor nem egy véleményen vagyunk és érzem, hogy valamit titkol az én öcsikém, amivel nagyon fel tud húzni, mert hiába kérem, sosem árulja el nekem.

- Nézd, tudom, hogy szarul esik az, hogy mellette is kiállok nem csak melletted, de meg kell értened, hogy te nem tudsz mindent és nem is adsz neki esély megmagyarázni, szóval ne várd el, hogy csak melletted álljak, mert ha meghallgatnád, ha engednéd, hogy mindent elmondjon, amit gondol, akkor már rég nem kellene ezen veszekednünk. Abban igazad van, hogy én tudok valamit, amit te nem, de ne várd, hogy megosszam vele, mert az nem az én dolgom és nem is fog megtörténni, míg Andy nem akarja, hogy megtudd!

- Menjetek mindketten a pokolba! - állok fel. - Nem fogom meghallgatni, nem érdekel, amit mondani akar! Leszarom! Csak hagyjatok már békén... - suttogom.

- Én nem foglak ezzel zaklatni, ha végre abbahagyod a hisztit és nem akarsz majd minden találkozót elfelejteni, mivel te nem akarsz a közelében lenni. Ha leszarod, akkor simán eljöhetsz és találkozhatsz a régi ismerőseiddel és bulizhatsz. Tudod, hogy hol a határ, hiszen nagylány vagy, de akkor tartsd is be és minden rendben lesz.

- Ha azt mondom, hogy elmegyek, akkor leszállsz rólam? - sóhajtok fel, megadóan, mire bólint. - Jó, legyen, csak ne beszéljünk róla és ha lehet, ne engedd, hogy ő hozzon haza még egyszer.

- Gyanús vagy te nekem - gondolkodik el. - Jól érzem, hogy te emlékszel arra a reggelre, vagy csak a képzeletem csal? - vonja fel a szemöldökét, mire megdermedek. - Hát persze, hogy emlékszel - csapja össze kezeit. - Másra is? 

- Ha emlékeznék másra is, akkor nem lennék ilyen kibaszott feszült - csattanok fel. - Annyit tudok, hogy vele aludtam, mint régen, mást semmit...

- Na jó, ha ezt elárulom neked azzal semmit sem mondok, hiszen ha ezt tudod, akkor ez nem lesz nagy szám. Te kérted meg aznap, hogy maradjon veled. Éppen távozni akart, miután lefektetett téged, de te elkaptad a kezét és arra kérted, hogy maradjon veled, így kerültetek egy ágyba, bár ő valahogy nem tudja, hogy te tudsz erről...

- Jó színésznő vagyok - motyogom. Tehát én kértem meg rá. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom tenni részegen, bár ha nagyon mélyre ások, akkor sejtettem. Hiszen fontos nekem, szeretem, biztonságban érzem magam vele, és mindig az ő karjaiban aludtam el a leghamarabb. - Ne mondd el neki, hogy tudom, jó?

- Utálok titkolózni, de legyen. Most az egyszer nem mondok neki semmit, de tudd, hogy örülne, ha tudná, hogy tudsz róla.... bár kicsit zavart is lenne a közeledben, de örülne.

- Kösz - suttogom, majd levágom magam a kanapéra. - Nem igaz, hogy ezt pont tőled kérdezem, akinek valószínűleg már a válaszát is tudom rá, de most csak te vagy itt - vonom meg a vállam. - Szerinted mit kellene tennem?

Persze, tisztában vagyok, hogy ebből a kisebb veszekedésből Brandon véleményét már hallottam erről, és valószínűleg nem fog tetszeni, amit mondani fog, de meg akarom hallgatni, anélkül, hogy közbeszólnék. Ő itt volt ebben a négy évben, és valami csoda folytán jóba lett a tőle jó pár évvel idősebb pasival, aminek egyszerre örülök és nem is. Andy jó ember, csak így Brandon miatt, nekem is el kell őt viselnem ebben a három hónapban.

- Őszinte leszek Steph, és neked nem fog tetszeni, de hallgass meg és gondolkozz el rajta. Először is, le kell nyugodnod, majd meghallgatnod, amit mondani akar. Biztosan fájni fog és ki fogsz tőle borulni, de meg kell hallgatnod, mert fontos, hogy mindent tudj és ne csak annyit, amennyit a te fejed kitalál. Szerintem, én a helyedben nem engednék el egy olyan barátot, mint ő, még akkor sem, ha ennyi fájdalmat okozott nekem... hiszen, annál sokkal több boldog pillanatotok volt, amit sajnos nekem is végig kellett néznem, de mellette boldog voltál és minden mosolyog őszinte volt, viszont mióta itt vagy és mosolyogni láttalak egyik sem volt az... hallgasd meg, majd dönts el és ne félj attól, hogy újra megbánthat, hiszen ha nem próbálod meg sosem tudod, hogy mi történt volna, ha kibékülsz vele.

- Még gondolkodom rajta, de nem ígérek semmit, hiszen tudod, hogy milyen vagyok... sosem leszek az a személy, aki először teszi meg az első lépést egy kapcsolat újjáépítésében, hanem inkább az utolsó. Neki kell próbálkoznia és kibírnia a visszautasításaim, ha lesz értelme...

- Ő nem fogja feladni a próbálkozást, de erre már neked is rá kellett volna jönnöd. Addig fog harcolni, míg vissza nem szerez, mivel nem csak neked fontos, hanem te is neki, ezt biztosan mondhatom - mosolyog rám. - Hétre légy kész, és nincs kifogás!

- Jó - vágom rá, majd felállva indulok el a szobámba, hogy készüljek a csodás esti programomra, amire semmi kedvem elmenni, hogy ismét együtt lássam őket és a közelében legyek. Fájdalmas, én pedig nem akarok több fájdalmat érezni. Éppen eleget szenvedtem már az elmúlt években, nem akarok most is.

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, remélem tetszett! Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat. Következő héten nem ígérek nektek részt, mivel pénteken bankettem van, szombaton reggel ballagásra megyek, de még meglátjuk. További kellemes estét!

5.FEJEZET

I think I lost my way 

Rémálom! Ez az első szó, ami másnap az eszembe jut a kanapén ülve a nappaliban, miközben arra gondolok, hogy mennyi hülyeséget követtem el az este folyamán. Igaz, nem emlékszem pontosan mindenre, de már ennyiből is tudom, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem teszem be arra a helyre a lábam. De ez még mind nem is elég, ugyanis a reggeli képet képtelen vagyok kiverni a fejemből, és bármennyire is szeretném fogalmam sincs, hogy a francba kerültünk olyan helyzetbe, amibe találtam magam, miután felébredtem. Még most is érzem, ahogy a hatalmas tenyere a derekamra simul, ahogy a szívem a fejem alatt verdes a mellkasába. Vele aludtam, és arra sem emlékszem, hogy ő egyáltalán mi a francot keresett a szobámba. Miért volt félmeztelen, és én mi a pokolért bújtam hozzá? Rengeteg kérdésem van, amire szeretnék válaszokat kapni, de nem lehetséges, mivel csak egy személynek tehetném fel őket, és neki pont nem fogom. Nem tudhatja meg, hogy tudom, hogy együtt aludtunk. Mozdulatlan voltam végig a karjai között, nem akartam felébreszteni, mert semmi kedvem sem volt egy kínos pillanathoz, elég volt számomra a fejfájás és az értelmetlen helyzet. Amikor észleltem, hogy ébredezik behunytam a szemeim és próbáltam alvást színlelni. Nem tudom, hogy mennyire vált be, de abból, amit mondott nekem az jött le, hogy nem tudott arról, hogy én nem is alszom. Kimászott mellőlem, miután még egyszer bocsánatot kért tőlem, majd magamra hagyott a szobámba. Fél órát vártam, mielőtt lementem a konyhába, ahol csak anyával találkoztam, aki semmit sem említett, pedig ő biztosan tud róla. 

Most pedig itt ülök és azon agyalok, hogy fogom megjátszani magam a közönség előtt, mert ebben sosem voltam jó. Vannak dolgok, amiket el tudok titkolni, de a francba is, Andy pont nem tartozik az ilyen dolgok közé. Ő a személy, akivel kapcsolatban semmit sem vagyok képes elrejteni... De valahogy muszáj megoldanom, mert nem tudhatja meg, hogy emlékszem a reggelre. Éppen elég az, hogy tegnap a karjaiban sírtam, elég volt egyszer megtörnöm előtte, semmi szükség arra, hogy ez hamarosan ismét bekövetkezzen. Valami hülye csoda folytán elhiszem azt, amit mondott. Lehet, hogy rohadtul fáj, amit tett, de rá van szükségem, de ezt sosem fogom neki bevallani józanon, és még egyszer részegen nem is kerülhetek elé, mert a jó ég tudja, hogy mit tennék abban az állapotban.

Legszívesebben a szobámba menekülnék, bebújva az ágyamba, de az nem lenne a legjobb döntés. A szobában uralkodó csend miatt, teljesen a gondolataimba merülnék, amivel azt érném el, hogy a falaimra egyre mélyebb és mélyebb repedéseket okoznék, hiszen körülötte forognának a gondolataim. Így inkább a nappaliba maradok, ahová még kiszűrődik néhány beszélgetésfoszlány vagy éppen a ház előtt elhaladó kocsik zaja, ami nem hagy teljes csendbe, hogy elkerüljek egy másik világba. A gondolatok világába. 

- Igazán - vágja le magát mellém, Brandon - szarul nézel ki - néz rám.

- Kösz, - vágom rá gúnyosan - mintha ezt magamtól nem tudnám - ölelem magamhoz a párnát, majd fordulok úgy, hogy lássam az öcsém. 

- Talán nem kellett volna annyit innod, és hallgatnod kellett volna ránk - vigyorog.
- Ha azért jöttél ide, hogy ezt közöld, akkor már mehetsz is - válaszolom mogorván. - Semmi kedvem ehhez, szarul vagyok és az, hogy ezzel basztatsz nem segít rajtam.
- Legalább legközelebb figyelembe veszed, ha mondok valamit - hallok meg egy hangot a hátam mögül.
- Már csak te hiányoztál - nyögök fel fájdalmasan. - Komolyan, mi lenne, ha inkább elhúznátok tőlem jó pár méterrel odébb és hagynátok, hogy csendben, egyedül szenvedjem végig a nap hátralevő részét? - pillantok a tesómra.
- A barátoknak az a szerepe, hogy ott legyenek a másik mellett a szenvedő pillanatokban is - lép hozzám közelebb Andy.
- Ja, a barátoknak - forgatom meg a szemeim - de te nem vagy a barátom, és nem is leszel, ezt jól jegyezd meg, Andy.
- Mennyire emlékszel a tegnap estéből? - vonja fel a szemöldökét.
A magabiztosságom azonnal eltűnik. Hát persze, hogy fel kell hozza a tegnapot. Egy mondatomra tisztán emlékszem, és ki tudja miket mondtam még abban az időben, ami teljesen fekete számomra. Utállak, mert tönkretettél, de leginkább azért, mert még mindig fontos vagy nekem, és mert még mindig te vagy az egyetlen, aki képes megnyugtatni. Nem tehetek róla, hogy kicsúszott a számom, nem voltam teljesen magamnál, gyenge voltam, és csak arra tudtam gondolni azokban a percekben, hogy rá van szükségem, hiába akarom távol tartani magam tőle.
- Mire kellene emlékeznem? - emelem rá a szemeim. Csalódottság ül ki az arcára, ami arra utal, hogy mondtam neki ezen kívül valami mást is, csak nekem fogalmam sincs róla. - Mivel tudom, hogy Brandon úgyis mindjárt feltenné meddig van meg, megadom rá most a választ. Addig minden tiszta, míg visszajöttem hozzátok az asztalhoz - pillantok az említettre - meg valami halvány emlékem arról is van, hogy talán veled jöttem el a helyről, de más semmi.
- Ó - csillan fel az öcsikém szeme - akkor nem emlékszel a legjobb pillanatokra - nevet fel. Milyen pillanatokra? Tudom, hogy van egy énje, ami nagyon szeret a másik személy idegeire menni, de mereven ajánlom neki, hogy ezt ne most játssza el velem, ne ezen a napon. - Ha látnád az arcodat - mutat rám, miközben kitör belőle a nevetés. A szemem sarkából Andyre pillantok, aki próbálja visszatartani a nevetést, de a mosoly ott bujkál a szája szélén.
- Mindketten bekaphatjátok - pattanok fel, majd nyögve a fejemhez kapok. - Remek - morgom. - Már azt hittem, hogy legalább a fejfájásom elmúlt, hát nektek köszönhetően még ez is visszajött. Köszönöm, örökké hálás leszek miatta - indulok meg a lépcső fele, míg el nem kapják a karom. - Remélem jól meggondoltad mit csinálsz - sziszegem a fogaim között, bár a hangom nem olyan fenyegető, mint én szeretném azt.
- Ilyen állapotban nem tudnál bennem kárt tenni, Steph - mosolyog rám, mire én csak szemeim forgatom. - Ne csináld ezt, jól tudod, hogy mindig utáltam - közli velem.
- Leszarom, hogy tetszik-e vagy sem, ez vagyok én, most pedig mennék a szobámba - mutatok a szabad kezemmel a lépcső irányába, de ő nem enged el. - Kérlek, ne baszd fel az agyam, jó? Semmi kedvem hozzád.
- Beszéljünk a tegnapiról - néz a szemeimbe. Látom rajta, hogy elég komoly lehet az ügy, ami megrémiszt. Mi a fenét csinálhattam? De ami a legjobban zavar, hogy hiába kenem majd a piára, ezzel csak magamat szorítom sarokba, hiszen tudja, hogy az ittas állapotban lévő emberek a legőszintébbek, én is mindig ezt mondtam neki még régen, és most simán kinézem belőle, hogy felhasználja ellenem. - Komolyan Steph, beszéljünk róla - suttogja, hogy csak én halljam.
- Csak ma hagyj békén jó? - kérdem tőle alig hallhatóan. Természetesen pont az ellenkezőjét szeretném, mivel ő képes elfelejtetni velem a fájdalmat. - Nagyon fáj a fejem, és most nyugalomra van szükségem - teszem hozzá, miközben képzeletben hatalmas pofonnal jutalmazom magam. Teljesen elment az eszem. Itt magyarázkodok neki, és normálisan viselkedem vele, mikor pont azt szeretném elérni, hogy leakadjon róla, de ezzel fix az ellenkezőjét fogom.
- Segíthetek benne, mint régen? - lép hozzám közelebb, mire fejem feljebb kell emeljem, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Persze, - nevetek fel keserűen - mert a mi kapcsolatunk ebben a pillanatban pont olyan, hogy én simán az öledbe ülhetek és te közben énekelsz nekem, míg én el nem alszom tőle. Andy, ez évekkel ezelőtt volt, már nem lesz olyan, mint régen, jobban tennéd, ha ezt elfogadnád. Nem szeretném a három hónapot veszekedéssel tölteni.
- Szerintem vagyunk olyan viszonyban, hogy azt tegyük, amit régen, és ne aggódj nem fogunk veszekedni. Max egy hetet adok neked és meglátod, hogy amint letelik te ismét a barátom leszel. De legyen, ahogy akarod, ma békén hagylak, mondjuk - engedi el a kezem, én pedig azonnal megindulok, majd felrohanok a lépcsőn egyenesen a szobámba, mit sem törődve a fejembe nyilalló fájdalommal.

***

Félig még alszom, amikor hallom, hogy nyitódik az ajtóm, majd halk léptekkel közelíti meg valaki az ágyam és ül le rá. Az orromat egyből megcsapja kellemes illata, így fel is ismerem a mellettem üldögélő személyt. Egy részem szeretné ebben a pillanatban elküldeni a francba, viszont a másik majd kicsattan az örömtől, hogy itt van, és annak ellenére sem ment el, hogy én azt kértem tőle. Hülye érzések! 

- Vissza akarlak kapni - simít végig az arcomon. - Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Magam mellett akarlak tudni, boldoggá tenni és újra mosolyt csalni az arcodra, mint négy évvel ezelőtt. Tudom, hogy hibáztam, hidd el minden nap ezzel kelek és fekszem le, de helyre akarom hozni, de ahhoz nem leszek csak én elég, neked is akarnod kell Bogyó - suttogja, mire mosoly kúszik az arcomra, akaratom ellenére. - Te fent vagy? - szólal meg kicsit hangosabban.

- Bogyó? - nyitom résnyire a szemeim. - Tudod, milyen rég hívott valaki így?

- El tudom képzelni - sóhajt fel. - De megígérem neked, hogy sokszor fogod még ezt hallani tőlem. Már mondtam, hogy egyszer hagytam mindent elcsesződni. Most, hogy van egy esélyem helyrehozni a hibám, ha a poklot is kell megjárnom miatta, érted képes vagyok rá - néz a szemeimbe.

- Nézd - ülök fel, kicsit hátrébb húzódva tőle - lehet, hogy te szeretnéd helyrehozni a történteket, de én nem tudom elfelejteni. Az emlékeimbe, szívembe vésődött és semmi sem fogja onnan eltüntetni őket. Egy részem örül, hogy próbálkozol, de a másik pontosan tudja, hogy értelmetlen, mert nem fogok megbocsájtani, bár azt még talán, de felejteni nem és ez mind hatással lesz a kapcsolatunkra, ezért sosem lehetünk már olyan, mint négy évvel ezelőtt. 

- Nem fogom feladni - rázza meg a fejét. - Három nap alatt elértem, hogy legalább beszélj velem, ez már igenis nagy lépés, ha te nem is gondolod annak - mosolyog rám. - Megölelhetlek? - kérdi halkan.

Ha nem lennék ilyen makacs, akkor egyből rávágnám, hogy igen. De tudom, hogy ennek az ölelésnek sokkal több hátránya lenne, mint előnye. 

- Nem igazán lenne jó ötlet - motyogom, remegő hangon. Már csak a gondolat, hogy a karjaiba zár, hogy érezhetem mámorító illatát elgyengít, mi lenne, ha tényleg megtenné...

- De én szeretném, és csak magadnak hazudsz, ha te azt mondod, hogy nem így gondolod - húzódik hozzám közelebb. - Ez csak egy ölelés, Bogyó, semmi több, csak egy ölelés - fogja meg a kezeim, majd kezd el közelebb húzni magához. Ellenkezhetnék, de lebénít a tény, hogy tudom mi fog következni. 

- Én egy szóval sem mondtam, hogy nem akarom, csak azt, hogy nem lenne jó ötlet - suttogom. - Én... - de már nincs esélyem befejezni, ugyanis mindkét kezem megrántja, és a karjaiba zár.

Küzdök magammal, de nem ölelem vissza, pedig minden porcikám azt szeretné, de nem adhatom meg neki azt az örömöt, nem engedhetem, hogy a gyengeségem vegye át fölöttem az uralmat. Nem érdekel az illata, sem a biztonságot nyújtó karjai, sem ő maga, semmi... ő akart megölelni, megtette, az nem volt benne az kérésében, hogy én is öleljem őt vissza.

- Hiányoztál - suttogja a fülembe, majd egy puszit nyom a nyakamra. Hatalmasra düllednek a szemeim. Abban a pillanatban elhúzódom tőle, ezzel az ártatlan puszival túl messzire ment. Ezzel elérte, hogy a szívem kétszer olyan gyorsan verjen, mint azt szabadna, hogy szaggatottan vegyem a levegőt... - Bocsánat - áll fel az ágyam széléről. - Csak megszokás - teszi hozzá, miközben az ajtó felé lépked. Tudom, hogy mondanom kellene valamit, de nem megy, egyszerűen sokkot kaptam, mert ez teljesen felidézte bennem a múlt emlékeit, amikor ugyanezt tette, csak akkor még nem éreztem bűnnek, mint ebben a pillanatban. - Tényleg nem emlékszel semmire az estéből? - kérdi az ajtóból visszafordulva felém, mire én megrázom a fejem, ő pedig felsóhajt.

Mit mondhattam neki? Mi az, ami ennyire elszomorítja, hogy nem jut az eszembe? Ismerem magam és tudom, hogy ittas állapotban érzelgős vagyok, és sokkal szókimondóbb, de félek, hogy most valami olyat mondtam neki, amit sosem lett volna szabad. Valahonnan ki kell derítenem! Lehet, hogy pár nap múlva emlékezni fogok a történtekre, de az is benne van a pakliban, hogy sosem fog megtörténni és nem nagyon hiszem, hogy Andy lesz az a személy, aki majd közli velem.

- Anya? - lépek be a konyhába, pár perccel később. - Kérdezhetek valamit?

- Már kérdeztél, de persze szívem - mosolyog rám. - Minden rendben? 

- Igen, mondjuk minden rendben - vakarom meg a tarkóm. - Nézd, tudom, hogy nem lehettem valami hű-de-szuper állapotban, de nem tudod véletlenül, hogy mi történt az este, bármit... nekem egy apróság is elég lenne talán ahhoz, hogy emlékezzek rá - teszem hozzá.

- Tudom, hogy mit akarsz kideríteni - szólal meg, leülve a pulthoz mellém. - Említett valamit Andy a reggel, de nekem sem árulta el, csak annyit, hogy te biztosan nem fogsz rá emlékezni, pedig ő mindennél jobban szeretné, ha tudnád mit válaszolt rá.

- Mire? - ráncolom a homlokom. - Anya kérlek, ha tudsz valamiről, akkor mond el nekem, kérlek! 

- Én sem tudom, szívem - sóhajt fel - de az biztos, hogy Andy számára sokat jelentett, és a szavaiból kivéve neked is - zavar össze teljesen.

Sokat jelentett mindkettőnknek. Akkor ez biztosan valami nagy dolog lehet, már ez is több, mint amennyit én tudtam eddig, de még mindig nem elég. Még mindig nem elég ahhoz, hogy megtudjam mire adott nekem választ és miért ilyen csalódott, hogy én nem emlékszem rá?!

Sziasztok! Meghoztam a következő részt! Remélem tetszett. Nyugi, nem lesz a kapcsolatuk mindig ilyen nyugodt, sok veszekedős lesz még benne, de úgy éreztem kell egy ilyen rész is. Ti mire tippeltek, mit mondott Andynek Soph? Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat! További szép estét!

4.FEJEZET

Won't give up the fight 

 

Egész nap kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy eljöjjön velünk este, és meghallgasson engem, ahogy éneklek. Persze minden porcikám azt akarta, hogy itt legyen, de most, hogy itt állok a színpadon, és már csak másodpercek választanak el a kezdéstől azt érzem, hogy hiba volt őt idehozni. Ismerem, annak ellenére is, hogy látom változott az évek alatt, még mindig nagyon jól ismerem, és tisztában vagyok vele, hogy vitatkozik önmagával, amikor én megjelenek. Hiába tagadja, látszik rajta, hogy hiányzom neki, ahogy az is, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki azon a bizonyos napon, amit már ezerszer megbántam. Sosem lett volna szabad elmennem úgy, hogy tudom ő nincs rendben, hiszen teljesen tisztában voltam vele mégis megtettem. Az álmaimat követtem és magam mögött hagytam azt a lányt, aki nagyon sokat jelent nekem, pedig szüksége lett volna rám, jobban mint bármikor. Haragszom magamra és egy kicsi részem sejti, hogy már hiábavaló a békülésem, mivel nem lesz képes megbocsájtani nekem, de én még mindig abban bízom, hogy ráveszem valahogy. Nem engedhetem ismét, hogy kárba fusson valami, amiben még látok egy kis reményt. Vissza akarom szerezni a barátom, vissza akarom szerezni a lányt, aki rohadt fontos nekem, akiről mindig mosolyogva beszélek, akire mindenki féltékeny, hiszen csak ő éri el nálam azt a csillogást a szemeimben, ha róla van szó, senki más. Juliet eleinte féltékeny volt rá, de mára már megbirkózott vele, hogy számomra ő mindenkinél fontosabb. Fontos, hogy tudjam jól van, hogy boldog, hogy már túltette magát a történteken, de ahogy ránézek mindent el tudok képzelni,  csak éppen ezeket a dolgokat nem. Nem boldog és még biztosan nem tette túl magát azon, ami négy évvel ezelőtt történt és valószínűleg ez nekem is köszönhető. 
A tegnapi szavai rohadtul fájtak, de igaza volt, minden egyes szavából áradt az igazság, bár egy apró részem valami kicseszett ok miatt azt gondolja, hogy csak ezzel próbálja védeni magát előttem. Csak azért mondta azokat, hogy engem távol tartson magától, de nem fog összejönni. Elmondhatja, hogy mennyi utál és gyűlöl, de ezzel sosem fogja elérni, hogy ne próbálkozzak tovább. Sosem tud olyat mondani, ami megállíthat benne. Nem érdekel, ha csak pár százaléknyi esélyem van arra, hogy visszaszerezzem őt, mindent megteszek majd, hogy sikerüljön, leszarva, hogy talán veszíthetek.
Láttam, ahogy az első szám végé felé távozott a barátainktól és egyenesen a mosdók felé vette az irányt, ami azt jelenti, hogy kiváltott belőle valamilyen érzéseket a számaim, amiknek pont ez volt a lényege. Tisztában vagyok vele, hogyha nem ivott volna annyit, akkor valószínűleg végig tudta volna ülni az egész koncertet pókerarccal, de így, hogy az az erős pia is benne van képtelen rá, eluralkodnak rajta az érzései és én pontosan tudom, hogy milyen ilyenkor.
A szemem sarkából látom, ahogy Dean int nekem, hogy tarthatok egy kis szünetet, mert szeretne valamit mondani a vendégeknek, így a szám vége után megkönnyebbülten kocogok le a színpadról, majd indulok el az asztalunk felé.
- Így kell ezt csinálni! - vereget hátba Brandon. Annak ellenére, hogy a nővérével elég szar a kapcsolatom, Brandon nem haragszik rám, vagyis nem annyira, mint Steph. Bár érzem, ha ártok a nővérének, akkor képes lenne szembeszállni velem, én pedig mindent tűrnék, hiszen megérdemelném.
- Ez az én pasim - bújik hozzám Juliet.
- Srácok, ez nem is volt nagy szám - vonom meg a vállam nevetve. - De azért örülök, hogy a 'rajongóim' vagytok - vigyorgom rájuk. Észrevétlenül Zoe mellé osonok majd a füléhez hajolva kérdek tőle valamit. - Jól van?
Fejét azonnal felém fordítja, majd szem forgatva veszi tudomásul a kérdésem.
- Szerinted jól van? - vonja fel a szemöldökét. - Lehet, hogy előttem sosem nyílt meg teljesen, mint előtted, de abban biztos vagyok, hogy kevés választotta el a sírástól - sóhajt fel. - Nem tudom, hogy mit tervezel, de ide figyelj Biersack, ha még egyszer  megbántod leszarom, hogy milyen híres személy vagy és kinyírlak. Ő fontos nekem és nem fogom engedni, hogy megint úgy szenvedjen, mint akkor, miattad.
- Helyre akarom hozni - közlöm vele halkan. - Vissza akarom őt kapni, mivel nekem is fontos volt és még mindig kurvára az, de akkor elbasztam és azt nem lesz könnyű visszafordítani...
- Nézd, sosem akartam neked ezt elmondani, de mivel lány vagyok ismerem, hogy az emberek mikor hazudnak valamiről. Lehet, hogy azt mondja leszar és utál, de ez csak azért van, hogy magát védje, ha az ember szeret valakit és fontos neki, akkor képtelen elfelejteni, hiába okozott neki irtó nagy fájdalmat, szóval menj szépen utána és próbáld meg megnyugtatni, mert bármennyire is utálom ezt bevallani, csak neked sikerülhet visszahozni őt.
Apró biccentéssel közlöm vele, hogy már megyek is, majd Juliet felé fordulok és a fülébe súgom, hogy mindjárt jövök. Brandon engem néz és szinte biztos vagyok benne, hogy tudja mit szándékozom tenni, de meg sem próbál benne állítani, sokkal inkább azt látom, hogy az arcán lévő vigyorral biztatni akar.
Az embereket kikerülve indulok el a szűk folyosó felé, ahol a mosdók találhatóak. Érzem, ahogy a vállamon ülő két lény egymással vitatkozik. Az egyik azt mondja, hogy baromság a közelébe menni és megpróbálni vele beszélni, amikor ilyen állapotban van, míg a másik pont az ellenkezőjét mondja. Oda kell mennem és meg kell őt nyugtatnom, akkor is ott kell maradnom, hogy ő elküld a francba, mert ezt szeretné, csak túlságosan makacs ahhoz, hogy ezt bevallja.
Alig lépek be már észre is veszem, a falnak döntött testét, ahogy kezeivel a szemét takarja közben és mélyeket lélegzik. Amint felém pillanat megdermed, látom, ahogy átfut rajta az ijedség, mivel biztosan nem lát tisztán csak egy fekete magas alakot és tuti, hogy nem engem vár, hanem sokkal inkább egy részeg hapsit, akit ki kellene nyírnom, amiután  egy ujjal is hozzáért.
- Ez nem lehet igaz - nyög fel, amikor kitisztulok előtte. - Mi a francot akarsz itt, Biersack? - vonja fel a szemöldökét, de hangja már cseppet sem olyan határozott, mint amilyennek szerette volna. Remeg és látom rajta, ahogy a sírás szélén áll, de előttem próbálja tartani magát.
- Jól vagy? - állok meg előtte. Ez a leghülyébb kérdés, amit feltehettem neki, de mégsem kezdhetem azzal, hogy tudom, hogy mindjárt sírsz és azért jöttem, hogy összekaparjalak és egyben tartsalak.
- Kurvára ne érdekeljen, hogy vagyok! - csattan fel, miközben tekintetét rám emeli. - Csak egyet  szeretnék tőled kérni és utána semmi mást, akadj le végre rólam és engedd, hogy éljem tovább a nyomorult kis életem, rendben?
- Nem - állok szorosan elé, miközben szemeibe nézek. Két tenyerem a mögötte lévő falra támasztom, így sarokba szorítva őt. - Nem foglak békén hagyni, Steph - rázom meg a fejem. - Ne kérj tőlem olyat, amit még te magad sem akarsz. Szükséged van rám és ezt te is tudod.
- Akkor egy kibaszott akaratos idióta vagy, hogy az már nekem fáj! Nincs rád szükségem, senkire sincs szükségem, de leginkább rád nincs - böki meg a mellkasom. - Elegem van belőled, mindenből, ami veled kapcsolatos, de leginkább abból, hogy van egy olyan érzésem azok a számok valamilyen istenverte módon hozzám szóltak. Végig úgy érzetem magam, mint egy lány, aki olyat kell hallgasson, ami egyszerre megnyugtatja, hiszen a rohadt életbe a hangod még mindig megnyugtat és örömöt kelt bennem, de egyben kurva nagy sebet szakít fel vele, ami hosszú időn át próbált begyógyulni, de amint látom sikertelenül, mert te ismét felszakítottad.
- Nem akartam neked fájdalmat okozni - simítok végig az arcán. - Lehetséges, hogy van némi igazság abban, amit az előbb mondatál, de nem azért tettem, hogy neked fájdalmat okozzak velük, hanem, hogy megtud mit gondolok, hogy észrevedd megbántam, hogy hiányzol és keresni akarok egy utat, amin újra egymásra találunk.
- Nincs olyan út, sose volt és sose lesz fogd fel Andy! - mondja szemeibe nézve, miközben könnyekkel gyűlnek meg az övéi. - Nem lesz olyan út, ahol mi újra közösen járjuk majd a mindennapokat, soha többet nem lesz már ilyen - néz el rólam.
- Hazudsz - emelem fel az állát. - Nem tudod a szemembe mondani, mert nem érzed igaznak, csak ezzel akarsz visszatartani, de nem fog sikerülni, nem állok le, mert tudom, hogy van esély, ha egy kicsi irtó vékony esély, de még van és tudom, hogy képes vagyok megerősíteni és újra stabillá tenni, csak nem szabad feladnom.
- De én azt akarom, hogy feladd! Nem akarom, hogy próbálkozz, nem akarok tőled semmit - folyik le gyönyörű arcát az első könnycsepp. - Csak annyit akarok, hogy szállj le rólam és ne keress és ne próbálkozz...
- Nézz a szemembe - kérem tőle lágyan. - Nézz rám és mondd akkor, hogy hazudok neked - kérlelem. Nagy nehezen a szemeimbe néz, én pedig kimondanom mindazt, amit gondolok. - Lehet, hogy nem gondolod így és sosem hitted volna, de nem volt könnyű téged elfelejteni, egyedül éreztem magam hosszú ideig, de azt hittem az lesz a legjobb, ha nem kereslek... de a harcot sosem adtam fel, hogy egy nap majd visszaszerezlek, hogy egy nap majd újra a közelembe leszel. Annyi mindent megpróbáltam, de nem felejtettelek el, hiszen hosszú időt az életemből veled töltöttem és fontos vagy nekem. Tovább kell lépnünk, mindketten meg kell bocsájtanunk a másiknak és saját magunknak is, mert egyedül nem tudjuk folytatni a harcot az élettel. Mindig ott voltunk egymásnak és azt akarom, hogy most is így legyen. Itt akarok lenni neked, ha szükséged lesz rám.
- Ne hazudj nekem - kezd el a kezeivel ütni. - Ne mond ezt nekem - szipog. - Nem akarom ezt hallani tőled, mert minden szavad hazugság. Nem akarom újra azt érezni, mint akkor, ne mondd ezt nekem - suttogja, továbbra is kezeivel engem csapkodva. Nem állítom le, hiszen tudom, hogy erre van szüksége, ki kell adja magából és én ki kell bírjam, mivel ez a fájdalom, amit nekem a szavaival okoz sosem lesz akkora, mint amilyen fájdalmat én okoztam neki évekkel ezelőtt.
Ütései lassan abbamaradnak, de érzem, ahogy a teste remeg, miközben szabadjára engedi a könnyeit. Nem érdekel, ha nem akarja, de én akarom és tudom, hogy a szíve mélyén ő is érzi, hogy szüksége van rá. Karjaimat szorosan a dereka köré fonom és magamhoz húzom remegő testét.
-Utállak... utállak... - sírja a mellkasomra, de nem próbál meg ellökni magától. - Teljes szívemből gyűlöllek, mert még mindig úgy érzem, hogy szükségem van rád. Utállak, mert tönkretettél, de leginkább azért, mert még mindig fontos vagy nekem és mert még mindig te vagy az egyetlen, aki képes megnyugtatni - bújik szorosan hozzám.
- Sajnálom - szorítom magamhoz. - Sajnálom Steph, tényleg nagyon sajnálom... - suttogom.
A meghitt pillanatunk Dean zavarta meg, aki azt mondta, hogy már vár rám a közönség, így muszáj volt magára hagynom Stephet, de előtte visszakísértem a többiekhez, akik kíváncsian néztek rám, de semmit sem kérdeztek csak mondtak, azon kívül, hogy megköszönték, hogy visszahoztam a lányt hozzájuk.
Míg énekelek végig az asztalunkon tartom a szemeim. Szomorúan és egy kicsit dühösen veszem észre, hogy senki sem képes megállítani Stephet abba, hogy a sárga földig leigya magát, bár biztos vagyok benne, hogy nem egy valaki próbálta meg a társaságunkból, de ismerem és tudom, hogy milyen makacs ha valamit a fejébe vesz. De ebbe csak annyi nyugtat meg, hogy nincs egyedül és a többiek vigyáznak rá és bár kicsit távolabbról, de én is, mert abban biztos vagyok, ha felállna és elindulna mit sem törődve az énekléssel utána mennék és nem hagynám, hogy egyedül sétáljon az utcákon vagy akár csak ezen a helyen. Veszélyes a környék, főképpen az olyan lányoknak, mint amilyen ő. Törékeny és gyönyörű.
Megkönnyebbülten jövök le a színpadról, miután befejeztem az utolsó szám éneklését is. Most az egyszer éreztem azt, hogy bárhol lennek ebben a pillanatban, csak nem a színpadon, vagyis inkább csak egy helyen. Ahol Steph van, ahol ismét a karjaimba zárhatom és addig ölelhetem, míg meg nem unom vagy el nem zsibbadok, ami nem történne meg egyhamar. De tisztában vagyok vele, hogy azt a pillanatot megzavarta Dean és nem lesz olyan könnyű elérni Stephnél, hogy újból a karjaimba bújjon és ott keressen vigaszt, hiszen nagy valószínűleg most is azért iszik, mert rájött, hogy mit tett és ez ellentmond annak, amit tervezett.
- Steph le kellene állnod. Ha így folytatod a kórházba fogsz kerülni - közli a nővérével Brandon.
- Akadj már le rólam - löki el a kezét, ami megpróbálja kivenni az övéi közül a poharat. Annak ellenére, hogy nagyon sokat ivott, ami már a legtöbb lányt rég kiütötte volna, elég jól bírja azon kívül, hogy nagyon nehezen beszél, de a reflexei még mindig ugyanolyan jók, mint józanon.
- Igaza van Brandonnak, le kellene állnod - szólalok meg én is, mire felém kapja a fejét, majd egyből el is néz rólam.
Amikor egy pincér halad el mellettünk Steph egy újabb adag piát akar rendelni, de én megállítom benne.
- Esküszöm neked, ha még egy pohárral hozol neki elérem, hogy holnaptól már ne legyen itt állásod - fenyegetem meg, mire a srác bólint egyet majd gyors léptekkel elhúz az asztalunktól. Felé fordítom a fejem, mire morcosan néz rám. - Ne néz így rám, a te érdekedben teszem! Holnap az ég adta világon semmire sem fogsz emlékezni, már így is totál részeg vagy és ha többet innál akkor abból semmi jó sem sülne ki!
Morogva támassza meg az fejét a tenyerébe, majd néz körbe a helységben. Látom, hogy már alig bírja tartani a fejét és a szemeit is nyitva, így elnézést kérve Juliettől közlöm vele, hogy hazaviszem a lányt és ha a többiek visszajönnének, akkor szóljon nekik, hogy hová tűntünk.
- Gyere szépen, hazaviszlek - állok mellé, majd segítem fel az asztaltól. Derekát elkapva húzom közelebb magamhoz, majd lassan indulok el a zsúfolt tömegen keresztül a kijárat felé.
Hosszú éjszaka elé nézünk, abban biztos vagyok.

Sziasztok! Meghoztam a következő részt! Remélem tetszett! Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat, nagyon hálás vagyok értük! Remélem jól telt a hetetek és vártátok a folytatást, amit ma már olvashattok is. További szép hétvégét! Jövő héten találkozunk.

3.FEJEZET

"How can I carry on, carry on without you?"

Arra ébredni, hogy valaki az ajtódon dörömböl nem a legkellemesebb érzés, főképpen nem úgy, hogy alig aludtál valamit az éjszaka folyamán. Feljebb húzom magamon a takarót, abban reménykedve, hogy végre abbahagyja az az átkozott személy a zaklatást és rájön, hogy nem fogod neki kinyitni az ajtót. De nem. Miért is válna be? Az túl nagy kérés lenne, hogy szombaton hagyjanak aludni, főképpen a tegnapi nap után, valami csoda történt volna, ha ez teljesül, de hát már előre tudtam, hogy nem fog. A családban rajtam kívül mindenki korán kel, csak én vagyok az a személy, aki szeret délig aludni és lustálkodni. Nyögve húzok egy párnát a fejemre, hátra sikerül kizárni a hangokat, de nem jön össze, mivel egyre hangosabban veri az ajtómat, csoda, hogy még nem esett ki a helyéről.

- Megtennéd, hogy kinyitod az a rohadt ajtót, mielőtt eltöröm a kezem? - hallom meg a barátnőm hangját. - Tudom, hogy már ébren vagy, erre minden ember felkel, szerintem még a szomszédban is hallják - adta a tudtomra, de én továbbra sem mozdultam. - Rendben, akkor közlöm Andyvel, ha beszélni akar veled, akkor az ablakodon kell bemásszon, amit mindketten tudunk, hogy meg is tenne.

Szemeim azonnal kipattannak. Lelökve magamról a takarót, indulok el az ajtó felé, mit sem törődve azzal, hogy valószínűleg úgy festhetek, mint egy élőhalott, tárom ki. Arra számítottam, hogy a barátnőm nem lesz egyedül, de meglepetésemre mégis egymagába áll az ajtóm előtt.

- Tudtam, hogy ezzel ráveszlek, hogy kikelj az ágyadból, és kinyisd nekem az ajtót - vigyorog elégedetten, majd lép be a szobámba.

- Ugye tudod, hogy ez nagyon nem volt szép, és nagyon megharagudhatnék rád? - vonom fel a szemöldököm. - De nem fogok, mivel fontos vagy nekem, de még egyszer Andyvel ne viccelődj, mert kurvára nem vagyok vevő az olyan viccekre.

- Megértettem - mosolyog rám, de abban a mosolyban van valami, amitől kiráz a hideg. - De most nézz a hátad mögé - biccent felém.

Dühösen nézek rá, hiszen már most tudom, hogy ki áll a hátam mögött. Semmi kedvem már kora reggel szembenézni vele, de úgy látszik muszáj lesz, mivel a barátnőm csak egyre jobban vigyorog, én pedig érzem, hogy közelebb lépnek hozzám, amitől én automatikusan hátrálok. Mit sem törődve vele, hogy csak egy póló és bugyi van rajtam pördülök meg, majd pillantom meg a zaklatómat, aki pont úgy néz, mintha most lépett volna ki egy magazinból, már hajnalok hajnalán. Legszívesebben ráparancsolnék, hogy azonnal húzzon innen, vagy legalább gombolja be az ingét ne csak az utolsó két gombot, mint minden normális ember, de meg sem tudok szólalni. Zavarban érzem magam, ezért még hátrálok pár lépést, majd felnézek rá, mire találkozom a vigyorgó arcával.

- Mitől lettél ennyire zavarban? - kérdi vigyorogva.

- Most keltem fel - mutatok végig magamon. - És nem vagyok zavarban, csak még félig kurvára alszom és azt hittem, hogy csak viccel azzal, hogy te is itt vagy és erre megjelensz, tudod nem vagyok felkészülve az ilyen pillanatokra, három perccel az ébredésem után - morgom.

- Még mindig semmit sem változtál - neveti el magát, figyelmen kívül hagyva, amit mondtam neki. - Reggelente még mindig morcos vagy és kócos. 

- Ha valami nem tetszik, akkor el lehet menni - mutatok az ajtóra - sőt megparancsolom, hogy hagyd el a szobámat és felejtsd is el, hogy merre kell jönni ide - nézek rá, majd újra az ajtóra.

- Tudjátok gyerekek, azt hiszem ehhez már csak kukoricára lenne szükségem, hogy jobban élvezzem - adja a tudtunkra a barátnőm. 

- Igazán vicces vagy - fordulok felé. - Kimentél már? - kérdem továbbra is attól a személytől, aki még mindig mögöttem áll.

- Brandon mondta, hogy nem jó ötlet feljönni, bár ezt magamtól is tudom, viszont tartani fogom a szavam - jelenti ki. - Este te is velünk jössz, és nem nem fogadok el nemleges választ, ne miattam tedd, hanem azért, hogy végre szórakozz egy kicsit, mint az összes huszonéves. 

- Egy, úgy fogod tartani a szavad, mint legutóbb is, nincs rá szükségem. Ne próbálj meg valami olyanért küzdeni, amit már az elején elvesztettél - jelentem ki. - Kettő, eszem ágába sincs elmenni a fellépésedre - fintorodom el. Nem gondolom komolyan a szavaim, de az a baj, hogy az az álca, amit felvettem már olyan erős, hogy tök nyugodtan képes vagyok a szemébe hazudni. - És szoktam szórakozni, a nap minden egyes percében, amikor nem kell téged látnom - kacsintok rá, majd újra az ajtó felé mutatok. Egy utolsó pillantást vet a barátnőmre, majd sarkon fordul és elhagyja a szobám. - Most pedig ki foglak nyírni - adom a tudtára.

- Én egy szóval sem mondtam neki, hogy jöjjön fel. Meglehet, hogy itt volt, de külön megkértem az ő érdekében, hogy maradjon lent, ne rám haragudj ezért - emeli fel védekezően a kezeit Zoe. - Tudod, hogy bírom Andyt, de azt nagyon nem, amit veled tett és kijelentettem, hogy ne jöjjön, de ő makacs és el akarja érni a lehetetlent, amit látom már neked is a tudtodra adott.

- Nem fogok neki megbocsájtani - csattanok fel. - Eszem ágába sincs, csak úgy elfelejteni az összes múltban történt dolgot. Leszarom, hogy ő mit akar, én már döntöttem és nem fog meggyőzni, hogy rosszul tettem, mert tudom, hogy számomra az e legjobb.

- Mi lenne, ha becsuknád az ajtót, hogy ne hallja miről beszélünk - emeli fel egy kicsit a hangját Zoe. - Biztos vagyok benne, hogy van Brandon vagy ő hallgatózik - vonja meg a vállát.

Hatalmas léptekkel indulok el az ajtó felé, majd vágom be azt, amibe még a kerete is beleremeg. Simán kinézem belőle, hogy valamelyikük hallgatózik, de azért egy részem még mindig bízik abban, hogy tudják mi az a magánélet, és nem próbálkoznak meg ilyen gyerekes dolgokkal.

- Tisztában vagy vele, hogy köztetek rohadtul pezseg a levegő, minden egyes másodperc elteltével pedig csak nő az ereje? - kérdi tőlem.

- Ki akarjuk nyírni egymást, semmi más közünk sincs a másikhoz. Mármint ő lehet, hogy helyre akarja hozni a dolgokat, de mindketten tudjátok, hogy ez sosem fog megtörténni, legyen bármilyen fontos nekem, nem engedem a közelembe a magam érdeke miatt. A közelébe gyengének érzem magam, és nem akarok az lenni, és ezt csak úgy érhetem el, ha nem engedem, hogy közel kerüljön hozzám. 

- Higgy, amit akarsz, de nem hiszem, hogy képes leszel neki sokáig ellenállni. Köss belém, ha tévedek, de ha jól emlékszem neki te sosem tudtál hosszú ideig nemet mondani. Mindig elérte, amit akart és valamiért kétlem, hogy most nem így lenne, hiszen annak ellenére is, hogy megbántott ő az, akire szükséged van és ezt is tudod, hiába nem mondod ki hangosan.

Hát persze, hogy tudom, hiszen az éjszaka nagy részében azért nem aludtam, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy szükségem van rá, annak ellenére is, hogy ő az, aki a legjobban megbántott. De egyben ő az egyetlen, aki tudja mit kell mondani és tenni, hogy jobb kedvem legyen. A francba is olyan szoros volt a kapcsolatunk, hogy még mindig képes lennék benne bízni, ha egyszer beengedem ők a falak mögé.

- Mi lenne, ha nem beszélnénk ilyesmiről? - ülök le mellé, majd magamhoz ölelem a párnám. - Különben hová kellene nekem este mennem? - vonom fel a szemöldököm.

- Gondolom tegnap már hallottad, hogy fel fog lépni egy bár megnyitóján, ami ma lesz - bólintok. - Gondolom ott akarja, hogy légy... de mielőtt még rávágnád, hogy te sehová sem mész, ahol ő is ott van, hallgass meg. Ne miatta gyere, szard le... gyere azért velünk, hogy szórakozz. Hidd el nekem, hogy jó lesz. Szórakozunk egy kicsit és piálunk, mint régen. Nem fogod megbánni, ezt megígérhetem.

- Szóval menjek én is veletek, és mutassam meg neki, hogy minden oké velem, hogy leálljon arról, hogy helyre akarja hozni a múltat?

- Nem tudnád róla meggyőzni, hogy minden oké, mivel ismer téged. Akik ismernek látják, hogy elnyomsz magadban valamit, de nem mondanak semmit, ő viszont mindenkinél jobban látja, hiszen ha lehet ilyet mondani még az anyukádnál is jobban ismer - adja a tudtomra halkan, mintha félne a reakciómtól. 

- Mi a fenét kell oda felvenni? - kérdem tőle, mire mosoly kúszik az arcára, majd a szekrényem felé veszi az irányt.

Zoe hamar lelépett, mivel még neki is készülnie kell, és a barátjával is randija van előtte, így nagy nehezen rávettem magam, hogy lemenjek a konyhába valami kajáért és egy jó adag kávéért. A lépcsőn lefele jövet szembe mentem a bátyámmal, aki éppen az udvarra tartott, éppen csak odapillantottam, hogy ki állhat ott és várhat rá annak ellenére, hogy már volt egy sejtésem. Andy, még szép, hogy ő, de szerencsére ő nem vett engem észre. A konyhában anyával találkoztam, akivel egy jót beszélgettem, evés közben. 

- Te is mész velük este? - kérdi anya, miközben elém tesz egy bögre kávét, amit hálás mosollyal köszönök meg neki.

- Nem nagyon van más választásom, mert úgyis tennem kell valamit, ha már újra itt vagyok, nem ülhetek bent egész nap a szobámba - vonom meg a vállam - de mielőtt még felmerülne benned, hogy esetleg miatta megyek gyorsan felejtsd el, csak szórakozni akarok a barátaimmal.

- Semmit sem mondtam - védekezik.

- Persze, még semmit, de tudod ismerlek már annyira, hogy tudjam mikor szeretnél valamit mondani, amire én nem biztos, hogy készen állok - jelentem ki. - De szerintem nekem jobb lesz, ha felmegyek és készülök, ugyanis nincs is olyan korán, mint ahogy én azt hittem és már alig maradt pár órám elkészülni - vakarom meg a tarkóm.

Amint felérek egyből a fürdőbe veszem az irányt. Ledobom magamról a ruháim, majd a zuhanyzóba állok és megengedem a vizet. Ha több időm lenne, akkor órákon át áztatnám magam alatt, de sajnos már így is nagy esélye van, hogy el fogok késni a készülődés miatt, mivel fogalmam sincs, hogy melyik bőröndbe mit pakoltam. Egy törölközőt csavarva a testemre lépek ki, majd állok a tükör elé. Vizes hajam másodpercek alatt fésülöm meg, majd borzolom egy kicsit össze, hogy ne álljon olyan egybe és indulok a szobám felé.

Hamar megtalálom a fehérneműt, így gyorsan magamra is kapom a darabokat, majd a ruhám kutatására indulok. Egyszerűen imádom, amikor semmi sincs a helyén és fogalmam sincs, hogy hol kellene keresnem. Minden egyes bőröndöt feltúrok, majd az utolsóban találom meg, amit keresek. Nem is én lennék, ha nem így történt volna. Egy fekete rövidnadrágot kapok magara és egy kicsit átlátszó fehér lenge toppot. Az ágyam mellett lévő bakancsomba bújtatom lábaim, majd a sminkes cuccommal indulok vissza fürdőbe. Fekete tus, szempillaspirál, egy kis szájfény és már kész is vagyok. Kicsit lehet, hogy egy csövesre hasonlítok, de mindig ilyen volt a stílusom és ezen semmi sem fog változtatni.

- Ugye kész vagy, Steph? - lép ki a szobájából az öcsém. - Jól nézel ki - néz rajtam végig.

- Köszi, öcsi - vigyorgok rá. Mindig is utálta, ha így nevezem, de én imádom őt idegesíteni, szóval nem fogom abbahagyni, mivel ő semmit sem tud rám akasztani, ami bántó lenne. - Igen, kész vagyok.

- Akkor menjünk - sóhajt fel. - A többiek már ott vannak, csak én voltam olyan kedves és megvártalak téged is.

- Megtisztelő - hajlok meg előtte - de te vezetsz - adom a tudtára.

- Mindjárt gondoltam - forgatja meg a szemeit. - Gondolom te inni akarsz, de remélem tisztában vagy vele, hogy én is fogok, szóval nem én leszek az, aki hazakocsikázz majd téged - kacsint rám.

Alig telik el tíz perc és már meg is érkezünk. Emlékszem, hogy régen ennek az bárnak a helyén egy kávézó állt, ami a kedvenceim közé tartozott, de mára már kicsit átépítették. Az ajtón belépve egyből megcsap a piha és a cigifüst szaga. Elfintorodva haladok előre a tömegben, sosem szerettem, amikor keveredik ez a két csodálatos méreg... bár azt nem mondom, hogy külön-külön nem szeretem őket, de nem egy bezárt helyen, ahol alig van levegő. A színpadtól nem messze lévő asztalnál pillantom meg a többieket, így nagy léptekkel közeledünk feléjük, már amennyire az emberek engedik.

- Kitettél magadért - ölel magához Zoe.

- Bulizni jöttünk, akkor miért ne - kérdem vigyorogva. - Na hol a piám? - kérdem tőle.

- Most érkezik - érkezik egy hang a hátam mögül. Egy szemforgatás kíséretében állok arrébb, majd foglalok helyet a barátnőm mellett és üdvözlöm Greget, akivel még mindig boldog pár alkotnak. - Tessék - adja a kezembe, amit egy biccentéssel köszönök, majd a számhoz emelem és egyből lehajtom a pohár tartalmát. - Ha így folytatod, hamar ki fogod magad ütni - adja a tudtomra Andy.

- Nem vagy az apám, hogy megmond mit csinálhatok és mit nem - emelem rá a tekintetem. - Ennyi piától semmi bajom sem lesz - húzom mosolyra a szám.

- Én előre szóltam, ezt ne felejtsd el - válaszolja majd helyet foglal a barátnője mellett. 

Meglepetten veszem tudomásul, hogy alig negyed órája érkeztünk, de már most kétszer annyian voltak, mint az érkezésünkkor. Bárki is lett a tulaj, annak biztosan nagy sikere lesz. Egyik percben csak azt veszem észre, a harmadik köröm után, hogy Andy feláll, majd a színpad felé közeledik. Gondolom most jön ő. Juliet az első, aki feláll és úgy fordul, hogy tisztán lásson mindent, majd a többiek is követik, így végül én is kötelesnek érzem magam rá.

- Minden oké? - kérdi tőlem Brandon.

- Ne aggódj értem, ittam már többet is és akkor is jól voltam, ez még semmi - vigyorgok rá.

A színpadon egy harminc év körüli pasi jelenik meg és üdvözli a népet, biztosan ő lehet a tulaj. Két perces beszéde után, hívja fel maga mellé a sztárvendéget, aki nem más, mint Andy. Miután a hapsi lement a színpadról és Andy átveszi a helyét, elkezdődik a dal. Azt gondoltam volna, hogy valami vidám számmal indít, de úgy látszik nagyot tévedtem. Sokkal inkább egy lassú és szomorú számmal. Akaratom ellenére és figyelni kezdem a szövegét, hiszen amiért rá haragszom az nem azt jelenti, hogy nem szeretem a zenéjét.

- But I'll survive, the loneliest nights won't give up the fight - énekli, én pedig akaratom ellenére is nehezebben veszem a levegőt. Igazából nem is tudom, hogy mitől érzem azt, hogy van valami üzenete ennek a számnak, de képtelen vagyok kiverni a fejemből. - We've come to an end I'll miss you my friend... How can I carry on, carry on without you?

Észre sem veszem, hogy a számnak vége, az ébreszt fel, hogy körülöttem mindenki tapsol, én pedig dermedten bámulom a színpadon álló fiút. El kell tűnnöm innen, amíg még egyben tudom magam tartani, kétlem, ha tovább hallgatnám, akkor nem bőgném el magam. Ha nem ittam volna, akkor nem kerültem volna soha ilyen helyzetbe, de most úgy látom, hogy muszáj eltűnnöm legalább pár percre.

- Megkeresem a mosdót - suttogom Zoe fülébe, majd elindulok a hatalmas tömegbe. 

Két perc elteltével, már a pulton támaszkodom és a tükörképem bámulom, ahogy gyorsan kapkodom a levegőt. A francba is, lehet, hogy elmenekültem, de ez még nem azt jelenti, hogy a hangjától is, hiszen most is tisztán hallom.

- Broken pieces will fall apart promises will tear down the trust find a reason to give your heart but I'll find a reason for us...

- Nem! - helyezem a kezeim a füleimre. -  Nem akarom hallani - suttogom magam elé bámulva.

Tudom, hogy nem maradhatok itt végig, ezért erőt véve magamon megyek ki a folyosóra, majd döntöm a hátam a falnak. Már nem hallom a hangját, ami kicsit megnyugtat. Ám, amikor kinyitom a szemeim és egy felém közeledő, sötét alakot pillantok meg a frász jön rám.

Sziasztok! Igen megint ihletrohamom volt, pedig ma már ha jól számolom összesen több, mint hatezer szót írtam, de sebaj. Remélem tetszett a rész! Most viszont már tényleg ez az utolsó, a következő jövőhét hétvégéjén érkezik, addig ne számítsatok rá, mivel azt nem akarok elsietni. Ötletek, hogy mi lesz benne? Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat! További szép estét!